Prológus - Talmanes (4)

Talmanes vállal lökte arrébb ellenfelét, a felé tornyosuló, a vaddisznó-képű, durva láncvértet viselő trallokot. A bestia szörnyen szaglott, füst, nedves szőr és koszos hús elegyét eregetve. Felmordult Talmanes támadásának erejétől; mindig meglepettnek tűnnek ha megtámadják őket.

Talmanes hátrahúzódott, kardját kiszabadítva a szörny oldalából miközben az összeesett. Ezután előrelendült, kardját annak torkába döfte, figyelembe sem véve a lábainál kaparászó, töredezett karmokat.

Az élet lassan kifakult a túlságosan is emberinek tűnő gombszemekből.

Az emberek harcoltak, kiáltoztak, morogtak, öltek. A palota felé vezető utca meredek emelkedő feküdt. Trallok hordák sáncolták el magukat erre, megtartván pozícióikat, megakadályozván a Bandát az utca végének elérésében.

Talmanes egy épület oldalának támaszkodott- a mellette levő már lángolt, erőszakos színeket vetítve és hőséget öntve az utcára. Ezek a tüzek is hűvösnek érződtek a lángoló, borzalmas fájdalomhoz képest, ami az oldalában égett. A fájdalom lángnyelvei lefelé haladtak a lábán, majd visszatértek hogy újrakezdjék munkájukat a vállánál.

Vér és véres hamu, gondolta. Mit nem adnék még pár egyedül töltött, nyugodt óráért a egy könyv és a pipám társaságában. Aki a csatában hősies halált haló hősökről költ regét az biztosan egy eszeveszett bolond. Nincs semmi dicsőséges egy ilyen tűz és vérrel keretezett felfordulás kellős közepént meghalni. Bármikor inkább fogadnám a csendes, nyugodt elmúlást.

Talmanes újra lábraállt, az izzadság sűrűn csöpögött arcáról. Alant, trallokok tömöröltek csapatai hátsó sorai mögött. Lezárták az utcát visszafelé, Talmanes csak előre tudott haladni, átvágva a trallokok sorain.

Visszavonulni több szempontból is bizonytalan vállalkozás lenne. Amennyire tele van az város a trallokokkal, a városban harcolva azok könnyedén az oldalukba tudnának kerülni valamelyik utcáról.

"Adjatok nekik ahogy csak tudtok!" ordította, előrelökve magát az utcán, előre a felfele utat blokkoló trallokok felé. A palota már ott volt egészen közel. Elfogta pajzsával egy kecskefejű trallok kardcsapását, mielőtt az leszedte volna Dennel fejét. Talmanes megpróbálta a bestia fegyverét visszalökni, de a trallok túl erős volt. Talmanes alig tudta visszatartani abban, hogy a földre lökje, miközben Dennel magához tért, és a szörny térdeire támadt, ledöntve azt lábáról.

Melten Talmanes mellé került. A Határvidéki megtartotta szavát hogy a közelben maradjon, ha Talmanesnek szüksége lenne egy kardra, ami kioltja életét. Ők ketten vezették a domb felé az előrenyomulást. A trallokok ott gyülekeztek előttük, egy vicsorgó fogakból, állatias morgásból, villogó szemekből és fegyverekből álló tömeg, melyet csak a tűz világított meg.

Nagyon sokan voltak.

"Készülj!" kiáltotta Talmanes. "Mat úrért és a Vörös Kéz Bandájáért!"

Ha Mat itt volna, biztosan káromkodna egy sort, majd panaszkodna legalább ugyanennyit, majd megmentené mindőjüket valamilyen harctéri varázsolással. Talmanes nem tudta leutánozni Mat őrült zsenializását, de úgy tűnt, kiáltása bátorságot önt embereibe. A soraik összezártak. Gavid elrendezte két tucat számszeríjászát-az utolsókat akik Talmanessel voltak-egy épület tetején mely még nem égett le. A trallokok sorait hamarosan egymás után érkező számszeríjvesszők zilálták.

Ez biztosan megtörte volna ember ellenfeleit, de nem a trallokokat. A lövedékek leszedtek egy párat, de nem annyit amennyit Talmanes szeretett volna.

Lennie kell valahol még egy Enyésznek, gondolta Talmanes. Az készteti a trallokokat előre. Fényre, nem tudok még eggyel megküzdeni. Az előzővel sem kellett volna!

Nem is kellene már a lábán állnia. Melten brandys flaskája már régen kiürült, kiitta belőle amit csak lehetett. Az elméje már olyan zavaros volt, amennyire csak engedni merészelte. Dennellel és Londraeddel együtt zúdult előre, harcolva, koncentrálva. A domboldalon kis patak csordogált az utcakövek között lefele, a levágott trallokok véréből.

A Banda jól küzdött, de létszámban alulmúltak és kifáradtak. Lent még egy trallok ököl csatlakozott a mögöttük levő többihez.

Ennyi volt. Két dolgot tehetett: a hátul levőkre csap le, hátat fordítva az elölről támadóknak-vagy kisebb csapatokra bontja embereit, visszavonultatva őket az oldalsó utcákon, hogy a kapunál újra egyesülhessenek.

Talmanes felkészült a parancsok kiadására.

"Előre a Fehér Oroszlánért!" kiáltották valahonna. "Andorért és a Kiránynőért!" Talmanes megpördült, amint fehéret és vöröset viselő emberek törtek át a dombon levő trallok vonalakon. Andori lándzsások törtek elő csapatostul az oldalsó sikátorokból, hátbatámadva az őket körbevevő trallok hordákat. A trallokok sorai megtört az érkező lándzsásoktól, kifakadó, gennyel teli hólyagként spriccelve szét minden irányba.

Talmanes megbotlott. Pillanatokra meg kellett támasztania magát a kardjával amint Madwin átvette az ellencsapás irányítását, leölve a menekülő trallokok nagyját.

Egy csapat ember, a Királynő Gárdájának véres egyenruháját viselve sietett lefele a domboldalon; ők sem néztek ki sokkal jobban, mint a Banda. Guybon vezette őket.
"Zsoldos," mondta Talmanesnek, "Köszönöm hogy eljöttél."

Talmanes összeráncolta szemöldökét. "Úgy viselkedsz mintha megmentettünk volna. Az én nézőpontomból, ez pont fordítva történt."

Guybon a tűzfény felé fintorgott. "Adtál nekünk egy kis pihenőidőt; azok a trallokok a palota kapuit támadták. Elnézésed kérem hogy ilyen sokáig tartott elérni titeket-először nem tudtuk, mi húzza azokat ebbe az irányba."

"Fényre. A palota még tartja magát?"

"Igen," mondta Guybon. "Bár tele vagyunk menekültekkel."

"Mi van a fókuszálókkal?" kérdezte Talmanes reménykedve. "Miért nem jött vissza az andori haderő a királynővel?"

"Árnybarátok." ráncolta Guybon a szemöldökét. "Őfelsége a Vér legnagyobb részét magával vitte, legalábbis a legerősebbeket. Itt maradt négy, akik együtt képesek kaput nyitni, de -a támadáskor- egy bérgyilkos megölt közülük kettőt mire a másik kettő meg tudta állítani. Egyedül azok ketten nem elég erősek, hogy segítségért küldessenek. Az erejüket most Gyógyításra használják."

"Vér és véres hamu," mondta Talmanes, miközben belenyilallt a remény. Lehet, hogy ezek a nők nem tudnak Kaput nyitni, de talán meg tudják Gyógyítani a sebét. "Ki kellene vezetned a menekülteket a városból, Guybon. Az embereim még tartják a déli kaput."

"Kiváló," mondta Guybon kiegyenesedve. "De neked kell vezetned a menekülteket. Nekem a palotát kell védenem."

Talmanes erre összevonta a szemöldökét; ő nem fogadott parancsokat Guybontól. A Bandának megvolt a saját parancs-lánca, és csak a királynőnek jelentettek. Mat ezt világosan közölte mielőtt elfogadták a szerződést.

Sajnálatos módon, Guybon sem fogadott el parancsokat Talmanestől. Talmanes mély levegőt vett, de aztán megingott, szédült. Melten fogta meg a karjánák megakadályozandó, hogy összeessen.

Fényre, de fájt. Nem lehetne, hogy oldala helyesen cselekedne, és érzéketlenné válna? Vér és véres hamu. El kellett jutnia azokhoz a Vérekhez. Talmanes reménykedve kérdezte, "Azok ketten akik tudnak Gyógyítani?"

"Már értük küldettem," mondta Guybon. "Amint megláttuk ezt a csapatot itt."

Nos, ez is valami.

"Én komolyan gondoltam hogy itt maradok," figyelmeztette Guybon. "Nem fogom elhagyni az őrhelyem."
"Miért? A város elveszett, ember!"

"A királynő utasított, hogy rendszeresen küldjünk jelentéseket a kapukon keresztül," mondta Guybon. "Egy idő után fel fog tűnni, hogy nem küldtünk senkit. Küldeni fog egy fókuszálót, hogy lássa miért nem jelentettünk, és az a palotába Utazóterére fog érkezni. Ez-"

"Uram!" kiáltotta egy hang. "Talmanes Uram!"

Guybon elhallgatott, Talmanes Filger-az egyik felderítő- felé fordult, aki a vértől csúszós utcaköveken mászott felfelé. Filger szikár férfi volt, gyérülő hajjal és jópár nap mosdatlanságával, láttára Talmanest aggódás töltötte el. Filger egyike volt azoknak akik az alattuk fekvő városkaput őrizték.

"Uram," kezdte Filger lihegve, "a trallokok elfoglalták a városfalakat. A bástyáknál tömörülnek, és nyíllal vagy lándzsával fogadják azt aki túl közel kerül. Sandip hadnagy küldött a parancsaiért."

"Vér és hamu! Mi van a kapuval?"

"Tartjuk magunkat," mondta Filger. "Egyelőre."

"Guybon,", mondta Talmanes visszafordulva. "Mutass könyörületet, ember; valakinek védenie kell azt a kaput. Kérlek, vidd a menekülteket és erősítést az embereimnek. Az a kapu az egyetlen módja arra, hogy visszavonuljunk a városból."

"De a királynő hírvivője-"

"A királynő ki fogja találni mi a fenékes történt ha egyszer eszébe jutunk. Nézz magadra! A palotát tovább védeni őrültség. Ez itt már nem város, ez csak annak halotti máglyája."

Guybon arcán arcán ellenkezés, ajkai vékony vonallá összeszorítva.

"Tudod hogy igazam van," mondta Talmanes, arca fájdalomtól eltorzulva. "A legjobb amit tehetsz hogy erősítést viszel a déli kaput tartó embereimnek, nyitva tartva hogy minél több menekült elérhesse azt."

"Lehet," mondta Guybon. "De hagyjam a palotát égni?"

"Ki is használhatod," mondta Talmanes. "Mi lenne, ha itt hagynánk pár katonát, hogy harcoljon a palotánál? Hogy visszatartsák a trallokokat ameddig csak tudják. Ez hozzájuk vonzaná a trallokokat, el a menekülő tömegtől. Ha már nem tudják tartani magukat, a hosszabbik úton elmenekülhetnek ők is a déli kapu felé."

"Ez jó terv," ismerte be Guybon kelletlenül. "Úgy lesz ahogy javasoltad, de mi lesz veled?"

"Nekem a sárkányokat kell megszereznem," mondta Talmanes. "Nem engedhetjük, hogy az Árnyék rátegye a kezét. A Belsőváros széléhez közel tárolják azokat egy raktárban. A királynő úgy akarta, hogy ne legyenek szem előtt, de legyenek távol a kinti zsoldosoktól is. Meg kell találnom. Ha lehetséges, elhozni. Ha nem, elpusztítani."

"Legyen," mondta Guybon elfordulva, csalódottnak tűnve amint elfogadta az elkerülhetetlent. "Az embereim úgy tesznek ahogy javasoltad; fele vezeti a menekülteket, majd segít a katonáidnak tartani a déli kaput. A másik fele még tartani fogja a palotát egy ideig, majd visszavonulnak. Én viszont veled megyek."

Memory of Light fordítási státusz: 40/826