Talmanes bólintott, közben a kötését cserélve. Oldalán a bőr már teljesen feketére váltott, mintha rettenetesen elfagyott volna.
A Vérségbe tartozó nő összeráncolt szemöldökkel méregette. Fiatalnak kinéző, aranyhajú nő volt, bár a fókuszálás képessége miatt a látszólagos kor nagyon megtévesztő lehet. "Már az is lenyűgöző, hogy egyáltalán járni tudsz."
"Nem vagyok benne biztos, hogy ezt járásnak lehet nevezni," mondta Talmanes a katonák felé bicegve. Még mindig képes hogy saját magától haladjon előre, de egyre gyakrabban szédült meg pillanatokra.
Guybon Dennellel vitatkozott, aki a térképére mutatott, s közben élénken gesztikulált. A füst olyan sűrű függönyt vont mindenfele, hogy az emberek jó része arcára kötözött zsebkendőket kellett viseljen. Úgy néztek ki, mint egy csapat átkozott aiel.
"... még a trallokok is kihúzódtak abból a részből," makacskodott Guybon. "Túl sok ott a tűz."
"A trallokok a városfalakra húzódnak vissza," válaszolta Dennel. "Hagyják, hadd égjen a város. Az egyetlen része a városnak ahol a Kapukő van. Arrafele ledöntötték az összes épületet, hogy a tűz ellen védjék az átjárót."
"Az Egyetlen Hatalmat használták," szólt Jesamyn Talmanes mögül. "Éreztem. Fekete nővérek. Nem ajánlanám, hogy arrafele menjenek."
Jesamyn volt az utolsó megmaradt a Vérségből; a másik már elesett. Jesamyn bár nem volt elég erős, hogy Kaput nyisson, de azért nem volt hasznavehetetlen sem. Talmanes látta, amint hat, soraikat áttörő trallokot éget el.
Azt a csetepatét hátul, a fájdalomtól hasznavehetetlenül töltötte. Szerencsére Jesamyn tudott pár gyógynövényt adni, amitől bár még jobban szédült, de legalább a fájdalmat kezelhető méretűvé csökkentette. Mintha satuba fogták volna az egész testét, lassan összemorzsolva; de legalább meg tudott állni a lábán.
"A legrövidebb utat választjuk," mondta Talmanes. "A nem égő városnegyed túl közel van a sárkányokhoz; nem kockáztathatom, hogy az Árnyfattyak felfedezzék Aludrát és a fegyvereit." Feltételezve, hogy ez még nem történt meg.
Guybon mérgelődve méregette, de ez a Banda hadművelete volt. Guybon jelenlétének örültek, de nem volt része a parancsnoki láncban.
Talmanes hadereje továbbhaladt a sötét városban, rajtaütésektől tartva. Habár ismerték a raktár nagyjából a raktár helyét, odajutni eléggé problematikus volt. Sok széles utca volt eltorlaszolva roncsokkal, tűztől vagy éppen az ellenségtől. A csapatának szűk utcákon, sikátorokon kellett keresztülverekednie magát, olyan csavaros útvonalon, hogy még Guybonnak és azoknak akik Caemlynbe valók voltak is nehezére esett követni a kitűzött irányt.
Útjuk során sok olyan városrészt érintettek, amely olyan hévvel égett, hogy tán még az utcakövek is megolvadtak tőle. Talmanes addig bámult a lángokat míg szemei ki nem száradtak, majd újabb kitérő felé vezette embereit.
Méterről méterre kerültek közelebb Aludra raktárához. Kétszer találkoztak leölhető menekültek után kajtató trallokokkal. Mindkétszer gyorsan kivégezték őket, a megmaradt számszeríjasok a fele csoportot lelőtték mielőtt azok észbekaphattak volna.
Talmanes állva nézte őket, nem bízott magában eléggé hogy ő is harcba bocsátkozzon. Az a seb túlságosan is legyengítette. Fényre, miért hagyta hátra a lovát? Buta döntés, az. Nos, a trallokok miatt úgyis elmenekült volna.
Kezdenek körbe-körbe járni a gondolataim. Kardjával egy keresztutcára mutatott. A felderítők előresiettek, mindenfelé körbevizslattak mielőtt visszajeleztek volna, hogy tiszta az út. Alig tudok gondolkozni. Már nincs sok addig, hogy a sötétség magával vigyen.
Még látnia kell a sárkányokat, biztonságban. Látnia kell.
Talmanes keresztülbotladozott a sikátoron egy ismerős utcára. Már közel voltak. Az út egyik oldalán lángoltak az épületek. Az ott levő szobrok mint elkárhozott lelkek a pokol tüzében. A tüzek dühösen nyaldosták azokat, a fehér márványt lassan betakarta a feketeség.
Az utca másik oldala csendes volt, semmi nem égett. Az ottani szobrok vetette árnyékok táncoltak és hajladoztak, mintha mulatozók figyelnék ellenfelüket égni. A levegő füsttől volt fojtogató. Azok az árny-és az égő szobrok is- mintha mozogtak volna, legalábbis Talmanes ködös elméjének. Az árnyék táncoló lényei. Haldokló szépség, melyet a bőrön keresztül zabál fel a betegség, megfeketítve, megölve a lelket...
"Már közel vagyunk!" mondta Talmanes. Csoszogva futásnak eredt. Nem engedheti meg, hogy lelassítsa a többieket. Ha az a tűz eléri az áruházat...
Egy kiégett földdarabhoz érkeztek; a tűz itt járt, de már elmúlt. Egy nagy, fából épült raktár terült el itt. A gerendák már csak izzottak, a romhalmazba kőomladék és trallok holttestek keveredett.
Az emberek köré gyűltek, csendesen. Az egyetlen hangot a ropogó lángok adták. Hideg izzadtság csordult végig Talmanes arcán.
"Elkéstünk," suttogta Melten. "Megtalálták, nem? A sárkányok felrobbantak volna ha tűzbe kerülnek. Az Árnyfattyak elvitték a sárkányokat és felgyújtották a helyet."
Talmanes körül a Banda kimerült tagjai térdre zuhantak. Mat, sajnálom, gondolta Talmanes. Megpróbáltuk. Mi-
Hirtelen villámra hasonlító hang dörrent keresztül a városon. A csontjaiig megrázta Talmanest, emberei felnéztek.
"Fényre," mondta Guybon. "Az Árnyékfattyak már használják a sárkányokat?"
"Talán nem," mondta Talmanes. Erő öntötte el, és újra futásnak eredt. Az emberei követték.
Minden lépésére az oldalába nyilallt a fájdalom. Elhaladt az utcán lefelé, lángok a jobb oldalán, fagyos hidegség a balján.
BUMM.
Ezek a robbanások nem voltak elég hangosak ahhoz, hogy a sárkányoktól származzanak. Merjen egy aes sedaiban reménykedni? Jesamyn is felélénkült a hangokra, szoknyájára taposva loholt mellettük. A csapat két utcányit haladt az áruháztól elfele, amikor az egyik kanyar után acsarkodó Árnyékfatty-csapatba botoltak.
Talmanes vad dühvel bődült el, két kézzel emelve kardját. A sebéből a tűz már egész testére átterjedt; még az ujjai is égtek. Úgy érezte magát, mintha átváltozott volna valamelyik otthagyott szoborrá, hogy a várossal együtt égjen el.
Lefejezett egy trallokot mielőtt az rájöhetett volna, hogy ő ott van, majd a második bestia felé vetette magát. Az folyékony eleganciával lépett hátra, a felé fordított arcon nem voltak szemek, a köpenyét nem mozgatta a szél. Sápadt ajkak vicsorogtak rá.
Talmanes nevetni kezdett. Miért is ne? És még azt mondják rá, hogy nincs humorérzéke. Talmanes a Almaszirmot Fújó Szél állásába lépett, vadul sújtva le oly gyilkos hévvel, ami párja volt a belsőjét égetőnek.
A Myrddraal egyértelműen előnyben volt. Még fénykorában is, Talmanesnek segítségre volt szüksége hogy eggyel is megküzdjön. Az árnyékként mozgott, egyik pozícióból a másikba, rettenetes pengéje Talmanes felé mutatva. Azt hitte, elég h a megkarcolja.
Az egyik vágás elérte az arcát, a kard hegye egy csíkban felszakította bőrét. Talmanes felnevetett, kardjával az ellenfél pengéjére csapott, az Enyész meglepetésében tágra nyitotta száját. Ez nem az, ahogy az embernek reagálnia kellene. Az embereknek össze kellene görnyednie az égető fájdalomtól, felsikoltani amint rájönnek, hogy életük véget ért.
"Már találkoztam a ti átkozott pengétekkel, kecskefattya," üvöltötte Talmanes, újra és újra támadva. Kovács Alakítja A Pengét. Micsoda kifinomulatlan forma. Tökéletesen illett a hangulatához.
A Myrddraal megbotlott. Talmanes egy sima mozdulattal vágott vissza, oldalra húzva kardját keresztülmetszette a sápadt bőrt, elválasztva a kart a könyöknél. A végtag összerándult a levegőben, az elernyedő ujjak közül kicsúszott az Enyész pengéje. Talmanes egy pillanat alatt megpördült, két kézzel tartott kardja elválasztotta az Enyész fejét a nyakáról.
Sötét vér fröcskölt és a dolog elzuhant, megmaradt karja a véres csonkot karmolta zuhanás közben is. Talmanes fölötte állt, kardja hirtelen túl nehéz lett ahhoz, hogy tartani tudja. Kicsúszott ujjai közül, csengve zuhant az utcakőre. Megbotlott, elvesztette az egyensúlyát és arccal előre a földre zuhant volna, de hirtelen egy kar hátulról megakadályozta ebben.
"Fényre!" kiáltott fel Melten, a holttestet nézve. "Még egyet?"
"Megtaláltam a titkát, hogyan lehet legyőzni őket," suttogta Talmanes. "Már halottnak kell lenned hozzá."
Magában kuncogott, bár Melten éppen rá nézett, összezavarodva.
Körülöttük tucatnyi vonagló trallok esett össze; az Enyészhez voltak kötve. A Banda Talmanes körül gyülekezet, néhányan sérülten; néhányan elhullottak. Kimerültek, elnyűttek voltak; az a csapat trallok a végüket jelentette volna.
Melten visszaszerezte Talmanes kardját és tisztára törölte, de Talmanes úgy érezte, még egyenesen állnia is nehezen megy, ezért visszadugta kardját hüvelyébe, és hozatott egy trallok lándzsát, hogy arra támaszkodhasson.
"Hó, ott az utca végén!", szólt egy távoli hang. "Bárki is vagy, köszönöm!"
Talmanes arrafele sántikált, Filger és Mar derítette fel a terepet anélkül hogy szólnia kellett volna egy szót is. Az utca erre sötét volt, teli a pillanatokkal ezelőtt elhullott trallokokkal, ezért kis időbe telt, míg felmászva a holttestekre megláthatta ki szólt hozzájuk.
Valaki elbarikádozta az utca végén magát. Emberek álltak rajta, közülük az egyik fáklyát tartott a magasba. Összefonva hordta a haját, egyszerű barna ruháján fehér köpenyt viselt. Aludra volt az.
"Cauthon katonái," mondta Aludra, de hangja nem tűnt meghatottnak. "Mintha némi időbe került volna, hogy ideérjetek."
Egyik kezében egy zömök bőrhengert tartott, amely nagyobb volt egy ember öklénél is, végéből vékony kanóc meredt elő. Talmanes tudta hogy az felrobban, miután a kanócot meggyújtották és az egészet eldobták. A Banda már használt ilyet, parittyából lőtték ki. Nem voltak olyan pusztítóak mint a sárkányok, de hatékonyak voltak.
"Aludra," kiáltotta Talmanes, "megvannak a sárkányok? Kérlek, mondd hogy megmentetted őket."
A nő felhorkant, intett embereinek, hogy nyissák meg a barikád egyik oldalát a férfi embereinek. A nő több száz-de lehet, hogy több ezer-városit gyűjtött ide, megtöltve az egész utcát. Amikor utat nyitottak neki, gyönyörű látványban volt része. A városiaktól körülvéve száz sárkány került a szeme elé.
A bronzcsöveket fa sárkány-szekerekre szerelték, egy egység ebből és még két, a kocsit húzó lóból állt. Egész jól voltak így manőverezhetőek, mindent figyelembe véve. Azokat a szekereket a földhöz lehetett rögzíteni, hogy kezeljék a visszarúgást, és a sárkányok tüzeltek, miután a lovakat lekötötték. Több mint elég ember volt ahhoz, hogy elvégezzék a lovak munkáját is.
"Azt hiszed itthagynám őket?" kérdezte Aludra. "Ezeknek itt még nincs meg a kiképzése hogy lőni tudjanak velük. De ugyanúgy tudják a kocsit húzni mint a többiek."
"Ki kell vinnünk azokat," mondta Talmanes.
"Ez, ez valami új felfedezés a számodra?" kérdezte Aludra. "Mintha én nem ezt próbálnám már jó ideje. Az arcod, mi a baj vele?"
"Nemrég túl savanyú sajtot ettem, és még mindig nem sikerült megemésztenem."
Aludra elgondolkodva nézte. Talán ha mosolyognék, amikor viccet mondok, gondolta a barikád oldalának dőlve. Akkor megértenék, mire is gondolok. Ami természetesen felvetette a kérdést: Akarja-e ő hogy megértsék egyáltalán? Elég szórakoztató volt így egyébként. Emellett, mosolyogni olyan feltűnő. Hol marad a kifinomultság? És...
És tényleg nehezére esett már látnia is. Aludrára pislogott, akinek arca aggódást tükrözött a fáklyák fényében.
"Mi van az arcommal?" Talmanes felemelte a kezét, és megérintette arcbőrét. Vér. A Myrddraal. Tényleg. "Csak egy karcolás."
"És az ereid?"
"Ereim?" kérdezte, majd észrevette a kezét;a feketeség csápjai borostyánként futottak fel s le a bőrén, le a csuklójáig, át a keze hátán az ujjai felé. Mintha sötétebbek lennének, ahogy nézte. "Ó, ez. Úgy tűnik, hogy sajnálatos módon haldoklom. Rettenetesen tragikus. Nincs nálad véletlenül egy kis brandy, ugye?"
"Én-"
"Uram!" kiáltotta egy hang.
Talmanes pislogott egyet, majd kényszerítette magát, hogy megforduljon, közben a lándzsára támaszkodva. "Igen, Filger?"
"Még több trallok, Uram. Tömegével gyűlnek mögöttünk!"
"Nagyszerű. Ideje megteríteni. Remélem, van elég étkészletünk. Tudtam, hogy el kellett volna a szobalányt küldenem azért a ötezerhétszázharmincegy részet készletért."
"Jól...jól érzed magad?" kérdezte Aludra.
"Vér és véres hamu, asszony, úgy nézek én ki mint aki jól van? Guybon! A visszavonulás útját elvágták. Milyen messze van ide a keleti kapu?"
"A keleti kapu?" kérdezte Guybon. "Talán fél órányi menetelésre. Dombnak lefele kell haladnunk."
"Előre akkor," mondta Talmanes. "Vidd a felderítőket. Dennel, rádbízom hogy ezek a helyiek rendesen be legyenek osztva a sárkányok húzásához! Legyetek készen a fegyverek előkészítésére."
"Talmanes," mondta Aludra előrelépve. "Sárkánytojásból és porból már csak kevés van. Szükségünk lesz a Baerlonban levő ellátmányra. Ma, ha felállítjuk a sárkányokat... pár lövés mindegyikből, ez minden amit fel tudok ajánlani."
Dennel bólintott. "A sárkányok nem arra valók hogy az arcvonal egységét egyedül adják, jó uram. Szükségük van arra, hogy megvédjék az ellenségtől, hogy azok ne kerülhessenek túl közel és nehogy elpusztítsák a fegyvereket. Van elég emberünk a sárkányokhoz, de nem fogunk sokáig kitartani a gyalogság nélkül."
"Ezért kell futnunk," mondta Talmanes. Megfordult, tett egy lépést, és olyannyira szédült, hogy majdnem elesett.
"És azt hiszem... Azt hiszem szükségem lesz egy lóra..."
Memory of Light fordítási státusz: 54/826
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése