Prológus - Talmanes (3)

"Ez része egy régi Határvidéki fájdalomcsillapítási módszernek", mondta Melten, miközben levette a Talmanes oldalát
díszítő kötést. "A hólyaglevél lelassítja az átkozott penge mérgét."

Melten szikár, felmosórongy-szerű hajjal. Úgy öltözködött, mint egy andori favágó, egyszerű ruhákat viselt,
de úgy beszélt mint egy Határvidéki. Erszényében jópár színes labdát tartott, amivel néha zsonglőrködött
a Banda többi tagja számára. Egy másik életben bizonyosan mutatványos vált volna belőle.

Valószerűtlennek tűnt, hogy a Bandához tartozzon, bár mind azok voltak, ezért vagy azért.

"Nem tudom, hogyan nyomja el a mérget", mondta Melten "De megteszi. Ez nem valami egyszerű méreg. Nem
lehet kiszívni mint a kígyómarást."

Talmanes az oldalára szorította a kezét. A fájdalom égő tövisei a bőre alatt mintha egyre csak arrébb kúsztak volna,
minden egyes lépésnél a húsába vágva. Érezte, ahogy a méreg terjed a testében. Fényre, de mennyire fáj.

A közelben a Banda Caemlyn utcáin vágta keresztül magát a palota felé. A déli kapun keresztül jöttek,
a zsoldos csapatokat Sandip parancsnoksága alatt a nyugati kapu védelmére rendelve.

Ha bárhol találhatnak a trallokok ellen harcoló csapatokat, az biztos a palotában lesz. Szörnyek között haladtak el,
oda-oda csapva rájuk.

Talmanes nem tudta megmondani, hogy valóban van-e arrafele ellenállás mielőtt ténylegesen odaérnek. Ez azt jelentette, hogy míg embereit a palota felé vezeti, a háta felől nem számított védelemre, és bármikor megtámadhatták a mögötte levő csapatok. Meg kellett tudnia hogy van-e akármilyen megmaradt védelme a palotának. Ha odaérnek, onnan kicsaphatnak a városba, megszerezhetik a sárkányokat.

A levegő füstöt és vérszagot hordott magával; a küzdelem egy rövid szünetében halott trallokokat halmoztak az utca jobb oldalára, hogy elférjenek az utcán.

A város ezen negyedében is találtak menekülteket, bár nem özönlöttek folyamként. Inkább hasonlítottak egy patakra, a sötétségből csordogálva elő amint Talmanes és a Banda megtisztította az utat a palota felé. Ezek a menekültek nem követeltek védelmet, nem követelték hogy a Banda védje meg otthonaikat és javaikat; csak az örömtől könnyeztek, hogy láthatnak még harcoló, ellenálló embereket. Madwint volt felelős azért, hogy a Banda által szabaddá tett utak folyosóján a szabadság felé küldje őket.

Talmanes továbbindult a dombon fekvő palota felé, amit alig lehetett látni a sötétben. Bár a várost szinte elnyelték a lángok, a palota nem égett, fehér falai szellemszerűen emelkedte a füsttel teli éjszakában. Ez az ellenállás jele, nem? A trallokok első dolga lett volna megtámadni azt, nem?

Felderítőket küldött előre az utcákon amint az embereinek-és magának- egy rövid pihenést engedélyezett.

Melten szorosra kötözte a Talmanes oldalát fedő borogatást.

"Köszönöm, Melten," mondta Talmanes a férfi felé bólintva. "Máris érzem a hatását. Azt mondtad ez egy része a fájdalom csillapításának. Mi a másik része?"

Melten levett egy fémflaskát az övéről és átadta neki. "Shienari, tömény borpárlat."

"Nem jó ötlet harcban inni, ember."

"Vegye el," mondta Melten halkan. "Tartsa magadnál a flaskát, és húzzon mélyeket belőle, Uram. Vagy a következő harangkongatásra már nem fog tudni fel sem állni."

Talmanes hezitált, majd elvette a flaskát és nagyot kortyolt bele. Úgy égetett mint a sebe. Felköhögött, majd eltette a flaskát. "Eltévesztetted az üvegeket, Melten. Ez inkább használnám bőrök cserzésére."

Melten felhorkant. "És még azt mondják, hogy Lord Talmanesnek nincs humora."

"Nincs is," mondta Talmanes. "Maradj te és a kardod a közelemben."

Melten biccentett, elgondolkodva nézve. "Enyészvész," suttogta.

"Mi az?"

Egy Határvidéken használt cím. Megölt egy Enyészt. Enyészvész."

"Majd' tizenhét nyílvessző állt már ki abból."

"Nem számít." Melten átkarolta a vállánál. "Enyészvész. Ha már nem bírod tovább a fájdalmat, emeld felém két öklöd. Látni fogom."

Talmanes felállt, nem tudva elnyomni egy egy nyögést. Értették egymást. A pár határvidéki a Bandában ebben egyetértett; a Thakan'darban kovácsolt pengék által ejtett sebek kiszámíthatatlanok voltak. Néhányuk gennyedző sebeket fakasztott, másikuk megbetegítette az ember. Ha a seb olyan feketévé vált, mint Talmanesé... nos az volt a legrosszabb. Ha nem találnak az elkövetkező pár órán belül egy aes sedai-t, nincs ami megmentse.

"Látod," mormogta Talmanes, "milyen jó hogy nincs humorérzékem, mert biztos azt gondolnám a Minta tréfát űz velem. Dennel! Van kéznél egy térképed?" Fényre, hiányzott neki Vanin.

"Uram," szólt Dennel, miközben fáklyát és egy sietve pergamenre vetett térképet markolva sietett a férfi felé. Egyike volt a Banda sárkány-kapitányainak. "Azt hiszem találtam egy utat amin hamarabb elérhetünk a raktárhoz ahol Aludra a sárkányokat tárolta.

"Először a palotát kell elérnünk," mondta Talmanes.

"Uram." Dennel szavai még halkabban jöttek széles ajkai közül. Egyenruháját igazgatta, mintha nem lenne jó a mérete. "Ha az Árnyék elér azokhoz a sárkányokhoz..."

"Tisztában vagyok ezzel a veszéllyel, Dennel, köszönöm a figyelmeztetést. Milyen gyorsan tudnád mozgatni azokat, ha elérünk hozzájuk? Túlságosan is el kellene nyújtani a csapatainkat, és a város hamarabb kicsúszna a kezünk közül, mint egy olajba áztatott olivabogyó egy nagyúr tömzsi ujjai közül. Meg kellene szerezni azokat a fegyvereket, és elhagyni a várost amilyen gyorsan csak lehet."

"Egy ellenséges mellvédet egy vagy két lövéssel át tudnak vinni, de a sárkányok nem tudnak gyorsan haladni. Szekerekre vannak szerelve, és ez nagy segítség, de nem fognak gyorsabbak lenni mint... mint egy megterhelt szekér. És az is időbe kerül, hogy beállítsuk őket tüzelésre."

"Akkor továbbhaladunk a palota felé," mondta Talmanes.

"De-"

"A palotában," kezdte szigorúan, "lehet hogy találunk egy fókuszálni képes nőt, aki képes egy kaput nyitni egyenesen Aludra raktárába. Emellett, ha a palotaőrség még mindig harcolt, tudni fogjuk hogy a hátunkban barátok vanna. Megszerezzük azokat a sárkányokat, de okosan tesszük."

Észrevette, amint Ladwin és Mar sietett felé. "Trallokok vannak arrafele!" mondta Mar, Talmanes felé sietve. "Legalább százan, háttal az utcáknak."

"Emberek, alakzatba!" kiáltotta Talmanes. "Irány a palota!"

Memory of Light fordítási státusz: 31/826

Prológus - Leilwin (Egeanin)

Leilwin a táborok sokaságát szemlélte, melyek a Merrilor Mezejeként ismert helyet pöttyözték tele.
A sötétségben, a hold felkelésére várva majdnem el tudta képzelni, hogy a tüzek valójában egy teli kikötőben horgonyzó hajók lámpásai.

Ami egy olyan látvány, melyet talán sose láthat újra. Hajótlan Leilwin nem volt már hajóskapitány;
nem is lesz soha. Visszakívánni a régmúltat azt jelentené, hogy megtagadja azt, akivé vált.

Bayle kezét a vállára tette. Vaskos ujjak, sok-sok nap munkájától durvák. Felnyúlt, kezét az ő kezére helyezte.
Könnyű volt átcsusszanni a Tar Valonban készült kapuk egyikén. Bayle ismerte a várost és környékén, bár folyamatosan dörmögött amiért itt kellett lennie. "Ettől a helytől feláll a karomon a szőr is," mondta,
"Az kívántam, soha ne kelljen visszatérnem ide."

Mégis vele tartott. Bay Domon jó ember. Olyan jó amilyet csak találhatott ezeken az ismeretlen vidékeken,
dacára a nem túl tiszta kereskedői múltjának. Azt már maga mögött hagyta a férfi. Ha nem is tudta, hogyan
kellene viselkednie, megpróbálta.

"Ez ám a látvány," mondta, miközben tekintetével végigsöpört a fények csendes tengerén. "És most mit akarsz tenni?"

"Megkeressük Nynaeve al'Mearát vagy Elayne Trakandot."

Bayle megvakarta szakállal borított állát, melyet Illiani stílusban viselt, ajka felett leborotválva.
A haja eltérő hosszúságú volt feje egyes részein; már nem borotválta a feje egy részét, miután a nő felszabadította. Azért tette persze, hogy összeházasodhassanak.

Jól is tette; a borotvált fej errefele nemkívánt figyelmet vonzott volna. Egész jó so'jhin lett belőle amint bizonyos... problémák megoldódtak.
Végül el kellett ismernie, hogy Bayle Domon nem igazán való so'jhin-nek. Túlságosan is durva volt, és nem volt olyan kitartó hullámverés, mely lecsiszolta volna éles sarkait. De pont ilyennek szerette, bár ezt persze soha nem mondta volna ki hangosan.

"Későre jár", mondta a férfi. "Talán várnunk kellene reggelig."

Nem. Csendes volt a tábor, de csak szendergett. Mint hajók a kedvező szélre várva.

Keveset tudott arról, mi folyik erre- Tar Valonban nem merte volna kérdésre nyitni száját, mert seanchan akcentusát azonnal felismerték volna. Egy ekkora gyűlés nem jöhet létre gondos tervezés nélkül. Igencsak meglepődött a hatalmas tömegen; bár hallott az itteni gyülekezésről, melyen a legtöbb aes sedai megjelent, de a valóság túlszárnyalta legvadabb elképzeléseit is.

Elindult a mezőn keresztül, és Bayle követte; mindketten Tar Valon szolgálóinak egy csoportjához csatlakoztak, hála Bayle kenőpénzének. Nem tetszett neki ahogy a férfi a dolgokat intézte, de neki nem jutott annál jobb ötlet az eszébe.
Megpróbált nem túl sokat gondolni az eredeti kapcsolataira Tar Valonból. Nos, ha már nem kerülhet hajó kormánya mögé soha többé, akkor Baylenek sem lesz lehetősége a csempészésre. Ez egy kicsit megnyugtatta.

Kapitány vagy. Ehhez értesz, ezt akarod csinálni. És most, mégis, Hajótlan. Megborzongott, majd ökölbe szorította kezeit, hogy ne ölelgesse saját magát. Hogy élete végéig ezeken a változatlan vidékeken éljen, soha ne legyen képes egy ló sebességénél gyorsabban mozogni, soha ne érezze a tenger sós illatát, ne fordíthassa a hajója orrát a horizont felé, soha ne vonhassa fel a horgonyt és vitorlát, és egyszerűen...

Megrázta fejét. Keresd meg Nynaeve-t és Elayne-t. Talán Hajótlan, de nem engedi hogy a mélységbe fulladjon. Elindult. Bayle enyhén meggörnyedve, gyanakvó tekintettel próbált minden irányba figyelni egyszerre. Néha rá is nézett, szája egy vonalba szorítva. Már tudta, hogy ez mit jelenthet.

“Mi az?” kérdezte.

“Leilwin, mihez fogunk kezdeni itt?”

“Már mondtam. Meg kell találnunk-”

“Tudom, de miért? Mit gondolsz, mit fogsz csinálni? Ők aes sedai-ok.”

“Tisztességesen bántak velem ezelőtt is.”

“És gondolod, hogy be fognak engedni?”

“Talán.” meresztette a férfira szemét. “Mondd ki, Bayle, valamit forgatsz a fejedben.”
A férfi felsóhajtott. “Miért kell, hogy beengedjenek? Találhatnánk magunknak egy hajót valahol, talán Arad Domanban. Ahol nincs se aes sedai se seanchan.”

“Képes lennék a teáltalad elfogadott hajótípussal dolgozni.” mondta. “Tudom, hogyan kell tisztességesen üzletelni, Leilwin. Nem volna-”

She raised a hand, quieting him, then rested it on his shoulder. They stopped on the pathway. “I know, my love. I know. I’m speaking words to distract, to set us spinning in a current that goes nowhere.”

Felemelte a kezét, elhallgattatva a férfit, majd annak vállára ejtette. Megálltak. “Tudom, szerelmem. Tudom. Szavaim olyan áramlatra vezet minket, mely csak körbe-körbe vezetné csónakunk.”

“Miért?”,

Ez az egy szó viszketett, akár a bőr alá szorul apró faszilánk.

“Miért? Miért jött el idáig, Matrim Cauthonnal utazva, miközben veszélyesen közel került a Kilenc Hold Leányához? A népem világról alkotott képe igencsak hibás, Bayle, igencsak igazságtalan.”

“Eltaszítottak maguktól, Leilwin”, mondta a férfi puhán. “Már nem vagy közéjük-”
“Mindig is közéjük tartozom. A nevem elvették, de a vérem ugyanaz.”

“Őszinte sajnálatom ha sértő voltam.”

Kurtán biccentett. “Még mindig a Császárnőhöz, bár örökké élne, még mindig hozzá vagyok hű. De a damane-k... Ők a birodalma alapjai. Rájuk támaszkodva uralkodik, ez tartja össze a Birodalmat. És a damanek egy nagy hazugság.”

A suldamok is tudnak fókuszálni. Mind megtaníthatóak rá. Most, hónapokkal azután hogy ezt felfedezte, még mindig nem tudta számba venni ennek összes lehetséges következményét. Más biztos az ebből származó előnyöket latolgatná, más már visszatért volna Seanchanba hogy ezzel a tudással tehessen szert hatalomra.

Leilwin majdnem ezt tette. Majdnem.

De tudva amit tud... elkezdve megismerni ezeket az aes sedai-okat, akik egyáltalán nem voltak olyanok, akiknek képzelte őket...

Valamit tenni kellett. És mégis, eközbe vajon kockára teheti az egész Birodalom stabilitását?
A következő lépéseit nagy, nagyon óvatosan kell megterveznie, mint a shal játszma utolsó lépéseit.

A páros tovább követte a szolgálókat a sötétben; egyik-másik aes sedai gyakran küldött szolgákat a Fehér Toronyban felejtett dolgaikért, ezért az oda-vissza járkáló szolgák látványa teljesen megszokott volt- Leilwin számára ez igen hasznos volt. Átlépték az aes sedai tábor peremét anélkül, hogy megállították volna őket.

A bejutás könnyedségén igencsak meglepődött, míg fel nem fedezte az út két oldalán a férfiakat. Azok igen jól beleolvadtak a környezetükbe, különösképp a sötétben. Csak akkor vette őket észre, amikor az egyik megmozdult, hogy a többiektől ellépve Bayle és az ő nyomába eredjen.

Pillanatok alatt nyilvánvalóvá vált, hogy kiszúrták őket. Talán amiatt, ahogy jártak, talán amiatt ahogy egymást átkarolták. Figyeltek arra, hogy egyszerűen öltözködjenek, bár Bayle-t a szakálla Illianinak mutatta.

Leilwin megállt-kezét Bayle karján tartva- és megfordult, hogy szembenézzen az őket követővel. Egy őrző, sejtette elmondások alapján.

Az őrző felzárkózott hozzájuk. Még mindig a tábor határának közelében voltak, a sátrak gyűrűkbe voltak rendezve. Nyugtalanul konstatálta hogy némely sátorból a kiszűrődő fény túl egyenletes volt ahhoz, hogy gyertyától vagy lámpától származzon.

“Üdvözlet,” mondta Bayle, karjával barátságosan az őrző felé intve. “Egy Nynaeve al’Meara nevű aes sedai-t keresünk. Ha nincs itt, esetleg akad egy másik, akit Elayne Trakand-nak hívnak?”

“Egyikük sem táborozik erre,” mondta az őrző. Hosszú kezei voltak, és szinte kecsesen lépdelt. A hosszú, sötét hajjal keretezett arcvonásai valahogy... befejezetlennek tűntek. Mintha egy szobor lenne, akit a faragó mester félúton abbahagyott.

“Ah,” mondta Bayle. “Akkor félre lettünk igazítva. Meg tudná mutatni, merre találjuk őket? A dolgunk velük sürgető volna, uram.” A beszéde könnyű, sima volt. Bayle egész elbűvölő tudott lenni, ha akart. Sokkal jobban, mint Leilwin.

“Az attól függ,” szólt az őrző. “A társad, ő is ezeket az aes sedai-okat keresi?”

“Ő is-”, kezdte Bayle, de az őrző felemelt keze megállította szavait.

“Tőle akarom hallani,” mondta Leilwint vizsgálva.

“Ez az amit kívánok én is”, mondta Leilwin. “Öreganyámra! Ezek a nők fizetséget ígértek, és meg is fogom kapni. Az aes sedai-ok nem hazudnak. Mindenki tudja. Ha nem visz hozzájuk, hívjon valakit aki megteszi ezt maga helyett!”

Az őrző hezitált, szeme tágra nyílva a nő szavainak össztüzétől. Aztán végre bólintott. “Erre.” Bár továbbra sem a tábor közepe felé vezette őket, de már nem tűnt annyira gyanakvónak.

Leilwin megkönnyebbülten sóhajtott egy aprót, majd felzárkózott az őrző mögött lépdelő Bayle melle. Bayle büszkén nézett rá, olyan szélesen vigyorogva hogy már ez elárulta volna őket, ha az őrző visszanézett volna. A nő sem tudott visszafojtani egy kis mosolyt.

Bár az Illiani akcentust nem volt olyan könnyű megtanulni, de mindketten egyetértettek abban, hogy ha seanchan módra beszélne, az igen veszélyes volna, különösen ha aes sedai-okkal utaznak. Bayle szerint egy Illiani sem tartaná közéjük valónak, de ezek szerint arra elég volt, hogy egy kívülállót megtévesszen.

Megkönnyebbülve nyugtázta mikor az aes sedai tábort elhagyták, és a sötétségbe léptek. Attól még hogy két barátnője - mert a problémáik ellenére is barátnőinek tekintette őket - aes sedai volt még nem jelentette, hogy egy aes sedai-okkal teli táborban jól érezné magát. Az őrző a Merrilor Mezejének közepe felé levő nyílt terület felé vezette őket. Egy hatalmas tábor volt arra, tele apró sátrakkal.

“Aielek,” mondta Bayle halkan. “Több tízezren lehetnek.”

Érdekes. Rémséges történetek keringtek az aielekről, olyan legendák melyek java része nem lehetett igaz. Mégis, még ha túlzóak is ezek a történetek, azt sugallták hogy ezek a legjobb harcosok az óceán ezen oldalán. Más körülmények között szívesen öklözött volna egyikkel-másikkal. Egyik kezét a hátizsákján pihentette; a bunkósbotját az egyik hosszú, oldali zsebben, könnyen elérhető helyen tartotta.

“Ezek az aielek elég magas népeknek tűntek. Jónéhányuk mellett elhaladtak, akik a tüzeik környékén társalogtak nyugodtan egymással. A szemeik viszont kíváncsiabban méregették őket, mint az őrzőé. Veszélyes népek, ha a tüzeik mellett is készek az ölésre. Nem tudta kivenni, milyen zászlók libegnek a tábor felett az éjszakában.

“Melyik királyé vagy királynőé ez a tábor, őrző?” kérdezte végül.

A férfi felé fordult, arcvonásai az árnyakban rejtőzve. “A te királyod, illiani.”

Bayle megmerevedett az oldalán.

Te édes...

Az Újjászületett Sárkány. Büszke volt magára, hogy nem vétette el a lépést, de közel járt hozzá. Egy férfi, aki tudott fókuszálni. Ez sokkal, de sokkal rosszabb mint az aes sedai-ok.

Az őrző egy a tábor közepéhez közel fekvő sátor felé vezette őket. “Szerencsétek van; még ég a világítás nála.” Nem őrizték a bejáratot, ezért az őrző beszólt a sátorba, majd az belépési engedély után félrehúzta a bejáratot takaró vásznat, befelé intve. Mégis, másik keze a kardján volt, és úgy állt ott mint aki azonnal kész harcba bocsátkozni.

Nem örült annak a kardnak a háta mögött, de belépett, ahogy parancsolták. A sátorban azoknak a természetellenes fénygömböknek az egyike világított, az ismerős nő zöld ruhájában az íróasztal mögött éppen egy levelet írt. Nynaeve al’Meara volt az, akit seanchanban telarti-nak hívtak volna -egy tűzlelkű asszony. Leilwin eddigre már tudta, hogy az aes sedai-okat sima tükrű tóhoz hasonlóan nyugodtnak tartották. Nos, az előtte levő nő is ilyen volt alkalmanként- de inkább olyan tó tükre volt, amelybe egy zabolátlan vízesés zubogott.

Nynaeve folytatta az írást, amint beléptek. Már nem viselt hosszú fonatokat; a haja lágy hullámokat vetett a vállainál. Olyan volt a látvány, mint egy hajó árboc nélkül.

“Egy pillanat, Sleete,” mondta Nynaeve. “Őszintén, néha úgy érzem magam tőletek, mint egy tojó akitől elvették egy tojását. Nem tudnának a ti aes sedai-jaitok valami munkát adni nektek?” “Lan sokunk számára fontos, Nynaeve sedai,” mondta Sleete nyugodt, komoly hangon.

“Ó, és talán nekem nem fontos? Komolyan; néha azon gondolkodom, hogy ki kellene titeket küldeni fát vágni vagy valami. Ha még egy őrző jön, hogy megkérdezze, szükségem van-e -”

Felpillantott, és meglátta Leilwin-t. Nynaeve arca azonnal kifejezéstelenné vált. És hideggé. Égetően fagyosan hideggé. Leilwin izzadni kezdett. A nő kezében volt az élete. Miért nem tudta Sleete Elayne-hez vinni? Talán meg sem kellett volna említenie Nynaeve-t.

“Ez a kettő itt követelte hogy láthassanak,” mondta Sleete. Kardját kivonta hüvelyéből. Leilwin nem is látta, mikor. Domon halkan mormogott magában. “Azt állítják, hogy fizetséget ígértél nekik, és azért jöttek. Ennek ellenére, nem azonosították magukat a Toronyban, valahogyan átcsusszantak a kapuk között. A férfi Illiani. A nő valahonnan máshonnan származik. Elfedi az akcentusát.”

Nos, lehet hogy mégsem olyan jó a beszédének megváltoztatásában mint hitte. Leilwin a kardra pillantott. Ha oldalra veti magát, a férfi valószínűleg elvétené az első csapását, ha a mellkasára vagy a nyakára célozna. Ezután elővenné a bunkósbotot, és -

Egy aes sedai-al áll szemben. Abból a vetődésből nem állna fel. Megállítanák az Egyetlen Hatalommal, vagy még rosszabb.

“Ismerem őket, Sleete,” mondta Nynaeve hűvösen. “Jól tetted, hogy ide hoztad őket. Köszönöm.”

A kard visszakerült a hüvelyébe, és Leilwin csak egy hűvös fuvallatot érzett a nyakánál, amint az őrző elhagyta a sátrat, csendesen mint a suttogás.

“Ha a bocsánatomért akartok könyörögni,” kezdte Nynaeve, “ rossz emberhez jöttetek. Az egyik felem azt súgta hogy adjalak át az őrzőknek kikérdezésre. Talán ki tudnak szedni valami használhatót arról, hogyan is működnek alattomos elmétek.”

“Téged is milyen jó újra látni, Nynaeve,” mondta Leilwin hasonlóan hűvösen.

“Szóval, mi történt?” kérdezte Nynaeve.

Hogyhogy mi történt? Miről beszél ez a nő?

“Megpróbáltam,” mondta hirtelen Bayle, megbánással a hangjában. “Harcoltam velük, de könnyedén legyűrtek minket. Felgyújthatták volna a hajómat, elsüllyesztve és megölve mindenkit rajta.”

“Talán jobb is lett volna, ha így történik,” monta Nynave. “A ter’angreal a Kitaszítottak egyikéhez került. Semirhage a seanchanok közé rejtőzött, valamifajta bírónak álcázva magát. Hogy is hívták? Igazmondó? Van ilyen?”

“Igen,” mondta Leilwin halkan. Mostmár értette. “Sajnálom, hogy megszegtem az eskümet, de-”

“Sajnálod, Egeanin?” szólt Nynaeve, felállva, székét hátralökve. “A ‘Sajnálom’ kicsit kevés, ha valaki az egész világot sodorta veszélybe, a sötétség peremére lökve mindenkit! Vannak másolatai az eszközről, asszony. Az egyik pont az Újjászületett Sárkány nyakára került. Az Újjászületett Sárkány felett egy Kitaszított vette át az irányítást!”

Nynaeve az ég felé lökte kezeit. “Fényre! Pár pillanatra voltunk a végtől, miattad. Mindenek végétől. Nincs többé minta, nincs világ, nincs semmi. Milliónyi élet szűnt volna meg a gondatlanságod miatt.”

“Én...”

Leilwin hibája hirtelen óriásivá változott. Az élete, elveszett. A Vére, elveszett. A hajója, elvéve a Kilenc Hold Lánya maga által. Mindezek súlytalanná változtak ennek a fényében.

“Harcoltam,” mondta Bayle határozottabban. “Harcoltam azzal, amivel tudtam.”
“Csatlakoznom kellett volna hozzád, úgy tűnik,” mondta Leilwin.

“I did try to explain that,” Bayle said grimly. “Many times now, burn me, but I did.”
“Próbáltam elmagyarázni,” mondta Bayle gyászosan. “Sokszor próbáltam, égjek meg.”

“Bah,” mondta Nynaeve, egyik kezét a homlokához emelve. “Mit csinálsz itt, Egeanin? Azt reméltem halott vagy. Ha az esküdhöz hűen haltál volna meg, nem hibáztattalak volna.”

Én magam adtam Suroth nagyúrnőnek, gondolta Leilwin. Ezzel fizettem az életemért, csak ezzel volt lehetséges.

“Nos?” nézte őt Nynaeve. “Ki vele, Egeanin.”

“Már nem viselem azt a nevet.” esett Leilwin térdre. “Mindent elvettek tőlem, a becsületemmel együtt, úgy tűnik. Itt vagyok, hogy magammal fizessek meg.”

Nynaeve felhorkant. “Mi nem tartunk embereket állatokként, mint a seanchanok.”

Leilwin továbbra is térdelt. Bayle a vállára tette egyik kezét, de nem próbálta meg a talpára állítani.
A férfi már értette őt épp eléggé, hogy tudja miért kell ez tennie. Már majdnem civilizáltnak volt nevezhető.

“Áll már fel,” csattant fel Nynaeve. “Fényre, Egeanin. Emlékszem, hogy olyan erős voltál, mint aki sziklákat rág, s homokot köp.”

“Az erőm kényszerít erre,” mondta ő, szemeit lesütve. Nynaeve talán nem értette, hogy mennyire nehéz is ez? Könnyebb lett volna elvágnia a saját torkát, csak már nem volt annyi becsülete, hogy ilyen könnyű véget választhasson.

“Felállni!”

Leilwin úgy tett ahogy parancsolta.

Nynaeve megragadta az ágyon heverő köpenyét, és magára dobta. “Gyere. Elviszlek az Amyrlinhez. Talán ő jobban tudja mihez kezdjen veled.”

Nynaeve kirontott az éjszakába, Leilwin pedig követte. Meghozta a döntését. Csak egy útnak volt már értelme, egy úton tarthatott meg egy darabka becsületet, és talán segíthesse a népét hogy túlélhesse a hazugságokat, mely oly sokáig képezte életük egyik alapját.

Hajótlan Leilwin már a Fehér Toronyé volt. Bármit mondanak, bármit tesznek vele, ez már nem fog változott. Az ő tulajdonuk volt. Az Amyrlin da’covale-je lett, ezt a hullámott kellett megpróbálnia meglovagolni.

Talán, a maradék becsületével elnyerheti annak a nőnek a bizalmát.

Memory of Light fordítási státusz: 29/826

Prológus - Talmanes 2

Átkozott szukafattya. Ez egy utálatos meló lesz.

Talmanes oldalra vetette magát, épphogycsak elkerülve a trallok fejszéjét. A föld is megremegett amint a fejsze szétszórta az utcaköveket; lebukott és átvágta a bestia combját. A lény egy bika pofáját viselte, a sebesüléstől hátravetette a fejét hogy felüvöltsön.

"Égessenek meg, de milyen büdös a szád," mormogta Talmanes, majd kiszabadította kardját és hátralépett. A szörny elzuhant, és Talmanes levágta annak fegyvert markoló kezét.

Talmanes lihegve táncolt hátra hagyva két társának hogy átdöfjék a trallokot lándzsáikkal. Trallokok ellen mindig csoportban jó harcolni. Nos, bármelyik harcban jobb ha csoportban harcolsz, de különösen trallokok ellen, figyelembe véve azok méretét és erejét.

Testek hevertek szemétkupacokként mindenfele az éjszakában. Talmanesnek fel kellett gyújtattnia a városkapu őrbódéit, hogy legyen elég fény; a féltucatnyi őr már a Bandával tartott, legalábbis mostanra.

Mint visszahúzódó, sötét apály, a trallokok elkezdtek visszavonulni a kaputól. Túlságosan széthúzták soraikat, hogy előre tudjanak nyomulni. Pontosabban hogy eleget tegyenek a Félember parancsainak, aki parancsolt nekik. Talmanes megérintette a sebet az oldalán. Nedves volt.

Az őrbódék tüze már majdnem leégett. Meg kell parancsolnia, hogy felgyújtsanak pár boltot is. Ezzel azt kockáztatta, hogy a tűz tovább fog terjedni, de a város ígyis úgyis elveszett. Már nincs tovább. "Brynt!" kiáltotta. "Gyújtsd fel azt az istállót!"

Sandip lépett hozzá amint Brynt elfutott egy fáklyával a kezében. "Vissza fognak jönni. Hamarosan, azt hiszem."

Talmanes bólintott. Most, hogy a harc végetért, városi népek jelentek meg a sikátorokból és alkóvokból, sietve a kapu-és a várt biztonság- felé véve az irányt.

"Nem maradhatunk itt, nem tarthatjuk a kaput tovább." mondta Sandip. "A sárkányok..." "Tudom. Hány embert vesztettünk?"

"Nem tudtam még megszámolni. Legalább százat."

Fényre, Mat meg fog nyúzni ha megtudja. Mat utált embereket veszteni. Az az ember legalább ugyanannyira volt lágy, mint zseniális- egy furcsa, mégis inspiráló kombináció. "Küldj ki pár felderítőt hogy ne tudjanak az árnyfajzatok rajtunk ütni. Emelj barikádot a trallokok testéből; legalább annyira jók lesznek erre mint bármi más. Te, katona!"

Az egyik fáradt harcos a közelben megállt. A királynő színeit viselte. "Uram?"

"Tudatni kell az emberekkel, hogy ez a kapu biztosítva. Van olyan kürtjel, amit az andori parasztok is felismernek? Valami amitől idejönnek?"

"Parasztok", mondta a férfi elgondolkodva. Nem tetszett neki a megnevezés. Nem is használták túl gyakran Andorban. "Igen, a Királynő Bevonulása."

"Sandip?"

"Szólok a kürtösöknek, Talmanes" mondta Sandip.

"Jó." Talmanes fájó oldallal letérdelt, hogy letisztítsa kardját az egyik elhullott trallok ruháiban. A seb nem volt vészes. Normál esetben nem. Csak egy karcolás, tényleg.

A ruha olyan visszataszítóan nézett ki, hogy majdnem meggondolta, beletörölje-e a kardját, de a trallokvér nem tesz jót a pengének, ezért gyorsan letisztogatta. Felállt, figyelmen kívül hagyva a fájdalmat az oldalában, és továbblépett a kapú felé, ahol Selfart hagyta kikötve. Nem kockáztatta, hogy a hátáról küzdjön az árnyékfattyakkal. Selfar bár kiváló ló volt, de nem kapott határvidéki kiképzést.

Senki sem kérdezősködött, amikor Selfar nyergébe mászott, majd mikor nyugatra fordult, át a kapun. Arrafele voltak a zsoldosok akiket korábban láttak. Nem lepődött meg hogy azok közelebb húzódtak a városhoz. A harc úgy vonzotta a harcosokat, mint fázós utazót a tábortűz melege egy hideg téli estén.

Azok nem csatlakoztak a harchoz. Amint Talmanes közelebb léptetett egy kis csoportnyian üdvözölték: hat ember erős karokkal, és hasonlóan erős elszántsággal. Felismerték őt, és felismerték a Bandát is. Mat kétség kívül híressé vált, és általa a Banda is. Vita nélkül látták rajta a trallokok vérét Talmanes ruházatán, és a kötést az oldalán.

Az a seb elkezdett rendesen égetni. Talmanes megállította Selfart, majd türelmesen a nyeregtáskáit kezdte nézegetni. Valamelyikben még lennie kell egy kis dohánynak...

"Nos?" kérdezte az egyik zsoldos. Könnyű volt felismerni a vezetőjüket; az övé volt a legjobb páncélzat. Gyakran az életben maradt lesz a vezért az ilyen csapatokban.

Talmanes végre elő tudta halászni a második legjobb pipáját az egyik nyeregtáskából. Hol lehet az a dohány? Soha nem hozta a legjobb pipáját csatába. Az apja szerint balszerencsét hoz.

Ah, gondolta megkönnyebülten, amikor végre megtalálta a dohányoszacskót. Megtömködte a pipáját, majd meggyújtott egy szalmaszálat az egyik fáklyában amit egy óvatos zsoldos tartott.

"Nem harcolunk hacsak nem fizetnek érte", mondta a vezetőkül. Magas ember volt, meglepően tiszta, habár egy szakállnyírás ráfért volna.

Talmanes meggyújtotta a pipáját, pöffentve párat. Mögötte, a kürtösök már munkához is láttak. A Királynő Bevonulása elég fülbemászó dallamnak bizonyult. A kürtök hangjába hamarosan kiáltások vegyültek, amire Talmanes hátrafordult. Trallokok jelentek meg, ezúttal egy nagyobb csapat.

Számszeríjászok rendeződtek alakzatba, s kezdték felhúzni íjaikat egy idáig el nem hallatszó parancs hangjára.

"Nem fogunk-", kezdte el ismét a főnök.

"Tudod, mi ez itt?" kérdezte Talmanes puháján a pipája mellett elbeszélve. "Ez itt a vég kezdete." Ez a nemzetek végzete, az emberiség egyesülése. Ez az Utolsó Csata te átkozottul ostoba."

Az emberek bizonytalanul egymásra néztek.

"A.. a királynő nevében beszél?" kérdezte a vezér, próbálva menteni amit csak tudott. "Csak azt akarom hogy ellássák az embereimet."

"Ha velünk harcolsz," mondta Talmanes, " ígérem nagy jutalomban lesz részetek."

Az emberek várakozóan néztek.

"Ígérem hogy továbbra is fogtok levegőt kapni," mondta Talmanes, még egyet pöffentve.

"Ezt vegyem fenyegetésnek, Cairhieni?"

Talmanes kifújta a füstöt, majd lejjebb csúszott nyergében, közelebb tolva arcát a vezérhez. "Ma éjszaka megöltem egy Myrddraalt, andori,", mondta puhán. "Megkarcolt egy Thakan'dar-i pengével, a sebem máris fekete. Ez azt jelenti hogy csak pár órám lehet hátra, mielőtt a méreg belülről kifelé kiégetne és a lehető legfájdalmasabb halált halnám, mit csak ember képes. Vagyis, barátom, bízz meg bennem ha azt mondom, nekem tényleg nincs mit vesztenem."

A férfi pislogott egyet.

"Két választásotok van," mondta Talmanes, majd megfordította lovát és szavait felerősítette hogy a többi harcos is hallhassa. "Harcolhattok mint mi és segíthettek, hogy a világra új nap köszönthessen, és talán pár érmét is kiérdemelhettek a végén. Ezt nem ígérhetem. A másik lehetőségetek, hogy tovább üldögéltek itt, nézve ahogy embereket ölnek miközben azt mondogatjátok, nem dolgozom ingyen. Ha szerencsések vagytok, és a nekünk sikerül megmenteni ezt a világot nélkületek, elég sokáig élhettek hogy gyáva nyakatok köré kötél kerülhessen."

Csend fogadta szavait. A sötétségből kürtszó hallatszott.

A zsoldosok főnöke a társaira nézett. Mind egyetértően bólintottak.

"Segítsetek tartani a kaput," mondta Talmanes. "Hozom a többi zsoldosbandát erősítésnek."

Memory of Light fordítási státusz: 22/826

Prológus - Isam

Az épületet máshol fogadónak nevezték volna, bár Isam még soha nem látott senkit sem bent, kivéve az üres tekintetű asszonyt, aki a pár kopott szobát tartotta karban s készítette az ízetlen ételeket. Aki ide látogatott, az nem a kényelem miatt tette. Egy párnázatlan zsámolyon ült a fenyőfa asztalnál mely olyan öregnek tűnt, mintha már Isam születése előtt megszürkült volna. Nem érintette az asztallapot mivel nem akart több szálkát magába gyűjteni mint ahány lándzsája egy aielnek van.

Isam horpadt bádogkupája tele volt egy sötét folyadékkal, bár nem ivott belőle. A fal mellett ült, elég közel a fogadó egyetlen ablakához melyen kinézve láthatta a kinti koszos utcát, melyet csak pár rozsdás, házfalakról lógó lámpás vont sápadt fénykörébe. Isam ügyelt arra, hogy arca ne látszódjon a maszatos ablakon keresztül. Soha nem nézett egyenes kifele. Soha nem volt érdemes az embernek magára vonnia a figyelmet a Faluban.

A települést soha nem hívták másként, már ha ezt névnek lehet nevezni. A mindenfele burjánzó, düledező épületek egymást váltották az elmúlt kétezer évben. Egy nagyobbacska falunak tűnhetett, messziről, hunyorítva. A legtöbb épületet rabok építették, sokszor kevés vagy semmilyen építészeti tapasztalattal. A rájuk felügyelőket ez nem nagyon érdekelte. Jópár házon látszott, hogy csak a mellette levők támasztják.

Izzadság gördült végig Isam arcának oldaln, amint rejtőzve nézte az utcát. Melyikőjük fog érte jönni?

A távolban éppencsak kivehetően látszódott az éjjeli eget kettészelő hegy sziluettje. Fém csendült fémnek, mintha a Falu fémszíve verne. Alakok mozogtak az utcákon. Férfiak, csuklyákkal takarva, arcukból csak szemük látszódott a vérvörös kendőik mögött.

Isam elég óvatos volt ahhoz, hogy ne nézze őket túl sokáig.

Villám morajlott. A távoli hegy lejtőit folyamatosan csapkodták az örökké jelen levő szürke fellegekből érkező furcsa villámok. Csak pár emberi lény tudott a Thakan'dar völgyében fekvő Faluról. Páran hallottak pletykákat a létezéséről. Isam nem bánta volna, ha azok közé sem tartozott volna.

Egy másik, hasonló csoport haladt el az utcán. Vörös kendők. Mindig magukon tartották. Nos, majdnem mindig. Ha az ember látta, hogy valamelyikőjük leengedi a kendőjét, ideje volt megölni. Ha nem, ő ölt meg téged. A legtöbb vöröskendős nem tűnt olyannak mintha lenne bármi oka kint lenni, azon kívül hogy egymásra meredjenek fenyegetően vagy belerúgjanak a számos kilógó bordájú, elvadult kóbor kutya egyikébe. Azon kevés nők, akik ilyenkor elhagyták menedéküket, lesütött szemmel, sietősen osontak az utca szélein. Nem látszott egy gyermek sem, és valószínűleg keveset lehetett volna keresve is találni. A Falu nem gyermeknek való hely.
Isam már csak tudta. Itt nőtt fel gyermekkorától kezdve.

A férfiak egyike felnézett Isam ablakára, és megállt. Isam megdermedt. A Samma N'Sei, a Szemrontók mindig is érzékenyek voltak, tele kevélységgel. Nem, az "érzékeny" túl szelíd megfogalmazás lenne. Egy rossz pillantás elég volt hogy kést rántsanak a Tehetségtelenek egyikére. Általában a szolgák fizették meg az árat. Általában.

A vöröskendős továbbra is figyelmesen nézett felfele. Isam megnyugtatta idegeit, s nem adta jelét hogy visszanézve.

Az Ő hívása sürgető volt, és aki élni akart nem vehette elég komolyan azt. De mégis... ha a férfi lent csak egy lépést tett volna az épület felé, Isam máris Tel'aran'rhiodba lépett volna, bizton tudva hogy innen még a Kiválasztottak egyike sem tudta volna követni oda.

Hirtelen a Samma N'Sei elfordult az ablaktól. Egy villanással már el is tűnt az épületek között. Isam érezte, amint feszültsége egy része elpárolgott belőle, de nem az egész. Itt nem. Ez a hely nem volt otthona, itt töltött gyerekkora ellenére sem. Ez a hely halálos volt.

Mozgás. Isam az utca végére pillantott. Egy másik magas férfi, fekete köpenyben és fekete csuklyában haladt keresztül rajta, arcát nyíltan mutatva. Hihetetlen módon a Samma N'Sei mintha eltűnt volna a környező utcákban és sikátorokban, teljesen üresen hagyva az utcát.

Tehát ő Moridin. Isam nem volt tanúja a Kiválasztott első látogatásának a Faluban, de hallott róla. A Samma N'Sei úgy vélte Moridin egyike a Tehetségteleneknek, míg be nem bizonyította nekik, hogy tévednek.

A halott Samma N'Sei száma mesélőről mesélőre változott, de sosem kevesebb mint egy tucat. Isam a szemébe pillantva el tudta ezt hinni.

Amikorra Moridin elérte a fogadót, az utca a kutyák kivételével teljesen üres volt. És Moridin éppen mellette haladt el. Isam olyan nyíltan nézte, amennyire csak merte. Moridint láthatóan nem érdekelte ő vagy a fogadó, ahova hivatták. Talán a Kiválasztott más ügyben jár erre, és Isam csak másodlagos gondolat volt számára.

Miután Moridin eltűnt, Isam végre belekortyolt a kupáját kitöltő sötét folyadékba. A helyiek csak "tűz"-nek hívták az italt. Az felért a nevéhez. Az italnak köze kellett hogy legyen a Pusztákhoz. Mint minden a Faluban, ez is az eredeti megrontott verziója volt.

Milyen hosszan fogja vajon Moridin várakoztatni őt? Isam nem szeretett itt lenni. Túlságosan sok emléket idézett fel gyermekkorából. Egy szolgáló -egy nő annyira elnyűtt ruhában, hogy inkább rongyoknak tűnt- érkezett, és rakott egy tányért asztalára.

Isam az ennivalójára nézett. Zöldségek-paprika és hagyma leginkább- vékony csíkokra vágva és megfőzve. Felemelte az egyik szeletet és megkóstolta, majd felsóhajtott és az egészet félretolta. A zöldségek olyan ízetlenek voltak mint az ízesítetlen zabkása. Nem volt benne hús. Az utóbbi az igazából jó dolog volt; nem szeretett olyan húst enni amit nem ő ölt és készített el. Ez egy gyermekkori tapasztalat volt. Ha nem te ölted meg, nem tudhatod mit eszel. Itt, ha húst láttál, lehetett valami délről származó, vagy egy itt nevelt állat, kecske vagy tehén.
Vagy lehetett valami más.

Az emberek errefele elveszthettek egy játszmát, s nem tudtak fizetni; majd eltűntek. És gyakran a nem tisztavérű Samma N'Sei kiképzése is kudarcot vallott. A testek eltűntek valahova. A holttestek ritkán részesültek temetésben.

Égesd el ezt a helyet, gondolta Isam kavargó gyomorral. Égesd el-

Valaki belépett a fogadóba. Sajnos nem tudta mindkét ajtót szemmel tartani ebből az irányból. Szép nő volt, vörössel szegett fekete ruhában. Isam nem ismerte fel karcsú alakját és finom arcát. Biztos volt benne, hogy nem ismerné fel az összes Kiválasztottat, elég gyakran látta őket az álmokban. Erről azok nem tudtak persze. Azt hitték, ők uralják azt a helyet, és néhányuk igen képzett volt a Tel'aran'rhiod-ban.

Saját maga legalább ilyen járatos volt arrafele, és kivételesen jó abban hogy ne láthassák meg.

Bárki volt is a nő, biztosan álcázva érkezett. Miért törődik azzal hogy elrejtse magát itt? Bárhogy is, ő kellett hogy idehívassa. A Faluban levő egy nő sem járta annak utcáit ilyen parancsoló arccal, ilyen magabiztosan, mintha elvárta volna a szikláktól is hogy ugorjanak ha parancsolja. Isam csendben térdre hullott.

A mozdulat felébresztette a gyomrában érzett fájdalmat, ahol megsebesült. Még nem gyógyult fel sérüléséből, amit a farkassal harcolva szerzett. Megborzongott; gyűlölte Aybarát. Szokatlan.
Luc szokott az alkalmazkodó lenni, Isam pedig a merev. Nos, legalábbis így látta magát.

Bárhogy is, ezzel a különleges farkassal kapcsolatban mindketten egyetértettek. Egyik oldalról, Isam felvillanyozódott; vadászként ritkán találkozott Aybarához hasonló kihívással. Habár, a gyűlölete ennél az érzésnél mélyebb volt. Meg akarta ölni Aybarát.

Isam elfojtotta a fájdalom miatti fintorát, és meghajtotta fejét.
A nő hagyta térdelni és leült az asztalához. Egy ujját a bádogkupán nyugtatta egy pár pillanatra, miközben annak tartalmát nézte szótlanul.

Isam nyugodt maradt. Sok olyan bolond, aki magát árnybarátnak hívta feszengett volna valaki hatalmasabb jelenlétében. Valóban, ismerte be egy pillanatra elbizonytalanodva, Luc is valószínűleg feszengett volna.

Isam vadász volt. Csak ez érdekelte. Ha biztos az ember a saját helyében, nem volt oka hogy zokon vegye ha valaki rámutatott erre.

Égjen el, de az oldala tovább fájt.

"Holtan akarom látni", mondta a nő. A hangja puha volt, mégis erőteljes.

Isam nem mondott semmit.

"Kibelezve akarom, mint egy állatot, hogy a belei a földre omoljanak, a vérét hollók igyák fel, csontjait a nap szürkítse és törje fel. Holtan akarom, vadász."

"Al'Thor."

"Igen. A múltkor elbuktál." a hangja mint a jég. Fázni kezdett. Ez a nő kemény volt. Kemény mint Moridin.

Szolgálatai évei alatt megtanulta megvetni a Kiválasztottakat. Mindama hatalom és látszólagos bölcsesség ellenére, úgy civakodtak mint a kisgyerekek. Ez a nő elgondolkodtatta; vajon valóban tudott az összes után kémkedni? Ez a nő teljesen másnak tűnt.

"Nos?", kérdezte. "Mit tudsz mentségedre felhozni?"

"Minden alkalommal amikor egyikőtök megbíz ezzel a vadászattal", kezdte, "egy másikótok egy másikkal bíz meg."

Igazság szerint szívesebben folytatta volna a farkas levadászását. Nem szegett parancsot, főleg nem egy Kiválasztottól. Aybarán kívül egyik célpont olyan volt mint a másik. Megölte volna ezt a Sárkányt ha kell.

"Most semmi ilyen nem fog történni," mondta a Kiválasztott, még mindig a kupáját nézve. Nem nézett rá, és nem engedélyezte hogy felálljon, ezért maradt térdelve. "A többiek lemondták rád való igényüket. Hacsak nem a Nagyúr máshogy nem szól -hacsak magához nem szólít- ennél a célpontnál maradsz. Öldd meg Al'Thort."

Az ablakon túl mozgás támadt, mely magára vonzotta Isam pillantását. A Kiválasztott oda sem pillantott, amint a fekete csuklyás alakok elhaladtak. Köpenyük meg sem mozdult a szélben.

Valamit szállítottak; szokatlan látvány a Faluban. A szekerek lassan mozogtak, de mégis minden bukkanón nagyot zökkentek. Isamnak nem kellett belátnia a szekerek elfüggönyzött ablakán ahhoz, hogy tudja, tizenhárom nő volt bent, ugyanannyi, mint Myrddraal.
Egy Samma N'Sei sem látszott az utcán. Szerették elkerülni az effajta társaságokat. Nyilvánvaló okokból... erős érzéseik voltak azokkal kapcsolatban.

A szekerek elhaladtak. Szóval még egyet elfogtak. Isam arra számított hogy a rontás eltűnésével ez a szokás is megszűnik.

Mielőtt visszafordította volna tekintetét a padlóra, valami még kevéssé odaillőt vett észre. Egy kis, maszatos arc nézett ki a sikátorból az utca túloldalán. Tágra nyílt szempár, lopakodó testtartás. Moridin és a tizenhármak elűzték az utcáról a Samma N'Sei-t. Ha nincsenek ott, a gyermek biztonságba érhet. Talán.

Isam oda akart kiáltani a gyereknek, hogy menjen. Rohanjon, fusson ki a Faluból, át az egész Fertőn. Hogy inkább kerüljön egy féreg gyomrába, mintsem a Faluban éljen, annak minden következményével egyetemben. Menj! Menekülj!

A pillanat elszállt, a gyermek visszavonult az árnyékba.

Isam emlékezett mikor olyan volt mint az ott. Nagyon sok dolgot tanult. Hogyan találjon olyan élelmet amiben valamennyire megbízhatott, és amit nem öklendezne vissza amint kiderült miből is volt. Hogyan harcoljon késsel. Hogyan kerülje el hogy bárki felfigyeljen rá.

És hogy hogyan öljön, természetesen. Bárki aki elég hosszan élt a Faluban meg kellett hogy tanulja ezt a leckét.

A Kiválasztott még mindig a kupájára nézett. A kupáról való visszatükröződését nézi, jött rá Isam. Mit láthat benne?

"Szükségem lesz segítségre," mondta végül Isam. "Az Újjászületett Sárkányt sokan őrzik, és ritkán található meg álomban."

"A segítség meg van oldva", mondta a nő puhán. "De meg is kell találnod, vadász. Nem fog felülni a mesterkedéseidnek. Lews Therin megérzi a csapdákat. Emellett, nem fog eltérni az ügyétől. Kevés az idő."

Beszélt a katasztrofális Folyóközi küldetéséről. Luc volt soron akkor. Mit tudhatott Isam az igazi falvakról, igazi emberekről? Majdnem vágyódást érzett azok iránt a dolgok iránt, bár úgy vélte valójában ez inkább Luc érzése. Isam volt a vadász. Az emberek csak annyira érdekelték azon kívül hogy hogyan lehet legkönnyebben a szívükhöz utat találni egy nyílvesszővel.

A Folyóközi küldetés viszont... még mindig úgy bűzlött mint egy rothadni hagyott hulla. Még mindig nem tudta eldönteni: tényleg lépre akarta csalni Al'Thort, vagy csak távol akarta tartani Isamot a fontos dolgoktól. Tudta hogy a képességei értékessé teszik a Kiválasztottak szemében; tudott valami olyat amire ők nem voltak képesek. Ó igen, valami hasonlóra ők is képesek voltak, hogy belépjenek az álmokba viszont náluk nem ment olyan egyszerűen: szükségük volt hozzá fókuszálásra, kapukra, időre.

Unta már hogy csak egy gyalog a játszmájukban. Csak hagyják vadászni, és ne változtassák a prédát hetente.

Persze az ember nem mond ilyet egy Kiválasztottnak; az ellenérzéseit megtartotta magának.

Árnyak lepték el a fogadó ajtaját, a felszolgálónő eltűnt valahol hátul, ezzel a fogadót Isam és a Kiválasztott kivételével teljesen üresen hagyva.

"Felállhatsz", mondta a nő.

Isam így is tett sietve, mivel két férfi lépett a szobába. Magas, izmos és vöröskendős. Barna ruhát viseltek mint az aielek, de nem viseltek lándzsát vagy íjat. Ezek a teremtmények ennél halálosabb fegyverrel öltek.

Habár nem hagyta hogy kiüljenek az arcára, Isam elég sok érzésekkel küszködött. Egy egész gyermekkor telve fájdalommal, éhséggel és halállal. Egy egész élet melyben ezeknek az embereknek a tekintetét kellett elkerülnie. Keményen küzdött hogy ne remegjen amint az emberek a ragadozók halálos kecsességével az asztalhoz léptek.

Az emberek leengedték kendőiket, láthatóvá téve fogaikat. Égjek el. A fogaik hegyesre voltak reszelve.

Ezeket Átállították. Lehetett látni a szemeikben-a szemeikben melyek nem nagyon voltak emberiek.

Isam majdnem menekülőre fogta belépve az álmokba. Nem tudta volna mindkét embert megölni. Hamuvá vált volna mielőtt az egyiket elintézhette volna. Látta a Samma N'Seit ölni; gyakran tettek így csak azért hogy új módjait fedezzék fel képességeiknek.

Nem támadtak. Tudták talán hogy a nő Kiválasztott? Akkor miért engedték le a kendőiket? Samma N'Sei soha nem engedte le a kendőit kivéve gyilkoláshoz- és azok közül is csak amelyik nagyon érdekelte őket.

"Ők fognak elkísérni," mondta a Kiválasztott. "Magaddal vihetsz egy maroknyi Tehetségtelent is hogy segítsenek elbánni Al'Thor testőreivel." fordult felé, és most először nézve a szemébe. A nő szinte forrt belülről. Mintha undorítaná, hogy a férfi segítségére szorul.

"Ők fognak elkísérni" mondta a nő, nem "Ők fognak szolgálni téged."

Prológus - Talmanes

Talmanes megrántotta Selfar gyeplőjét, amitől az fejét rázva táncolni kezdett. Az aranyderes izgatottnak tűnt. Talán Selfar megérezte lovasa idegességét.

Az éjjel füsttel volt teli. Füsttel és sikolyokkal. Talmanes a Bandát egy olyan út mellett masíroztatta mely tömve volt koromtól maszatos arcú menekültekkel. A menekültek áradata egy zavaros folyón sodródó törmelékhalmokra emlékeztettek.

A Banda emberei aggódva figyelték a menekülteket. "Lépésben!" kiáltotta Talmanes feléjük. "Nem vágtázhatunk egészen Caemlyn-ig. Lépésben!" Olyan gyorsan meneteltette őket, amilyen gyorsan csak merte, majdnem futólépésben. A páncélzatuk hangosan csörgött.
Elayne a Banda felét Merrilor Mezejére vitte magával, beleértve Esteant és a lovasság nagy részét. Talán szüksége volt rájuk a gyors visszavonuláshoz.

Nos, Talmanesnek nem lett volna nagy hasznára a lovasság az utcákon, mely bizton legalább olyan tömött volt mint ez az út.
Selfar fújtatott és megrázta fejét. Már közel voltak; már látta a város falait- az éj feketéjében mint tűzhely parázslott.

Kegyelem a hulló zászlókra, gondolta Talmanes megremegve. Óriási füstfellegek tornyosultak a város felett. Ez rossz. Rosszabb mint amikor az aielek jöttek Cairhienbe.

Talmanes végül elengedte Selfart. Az aranyderes elvágtatott az út mellett; aztán Talmanes átvágott az embereken figyelmen kívül hagyva segítségkéréseiket. Az idő amit Mattel töltött megváltoztatta; bárcsak többet ajánlhatna ezeknek az embereknek. Furcsa dolog amilyen hatást Matrim Cauthon az emberekre gyakorolt. Talmanes mostmár teljesen máshogy tekintett az egyszerű emberekre. Talán azért, mert még mindig nem tudta hogyan tekintsen Matre, úrként vagy sem.

Az út másik oldaláról szemügyre vette az égő várost, várva hogy emberei beérjék. Minden emberét lóra ültethette volna-habár sokan nem voltak képzett lovasok, a Banda minden emberének volt lova a hosszútávú utazások miatt. Ma, nem merte. Amikor trallokok és Myrddraalok jártak az utcákon, Talmanesnek szüksége volt arra hogy minden embere azonnal tudjon harcolni. Számszeríjasai töltött fegyverrel meneteltek a pikások oszlopai mellett. Nem hagyta volna az embereit védtelenül egy trallok rohammal szemben, nem számít milyen sürgető volt küldetésük.

De ha elvesztették a sárkányaikat...

Fény ragyogj ránk, gondolta Talmanes. A város mintha felforrna, látva a sok füstöt felette. A Belsőváros egyes részei-magasba emelkedve a dombon és tisztán látható a falak felett-még nem lángoltak. A palota sem égett. Lehet hogy a katonák ott még tartják magukat?

Nem érkezett semmi a királynőtől, és amennyire Talmanes látta, nem érkezett segítség sem a város számára. A királynő még nem tudott erről, és ez rossz volt.

Nagyon, nagyon rossz.

Elöl Talmanes észrevette Sandip-et a Banda felderítőivel egyetemben. A magas férfi megpróbálta átverekedni magát a menekültek egy csoportján.

"Kérem, nagy jó uram", mondta egy fiatal nő sírva. "A gyermekem, a lányom az északi menetfalnál..."

"Vissza kell mennem a boltomba" üvöltötte egy izmos férfi. "Az üvegáruim-"

"Emberek", mondta Talmanes lovát közéjük erőltetve, "Azt hinném, hogy ha kell a segítségünk, talán átengednének hogy elérhessük a fényverte városukat."

A menekültek azonnal szétnyíltak előtte, és Sandip hálásan biccentett Talmanes felé. Napbarnított bőrével és sötét hajával, Sandip egyike a Banda parancsnokainak és sikeres képzetlen tábori orvosainak. Máskor oly megnyerő arca most igen mogorva volt.

"Sandip", mutatta Talmanes, "Ott."

A távolban harcoló férfiak egy csoportja látszódott, amint a város felé néznek.

"Zsoldosok", mondta Sandip egy mordulással. "Több csoportjuk mellett eljöttünk menet közben. Egyikük sem tűnt úgy, mintha füle botját mozdítaná."

"Meglátjuk, mit tehetünk", mondta Talmanes. Az emberek még mindig özönlöttek a város kapuin keresztül köhögve, szegényes cókmókjukat markolva, síró gyermekeiket vezetve. Ez a folyam nem fog hamar elapadni. Caemlyn tele volt mint fogadó piacnapon; azon kevés szerencsések akik el tudtak szökni csak egy apró hányadát alkothatták azokhoz képest még mindig odabent ragadtak.

"Talmanes," szólt Sandip csendesen, " a város hamarosan halálos csapdává válik. Nincs elég kiút. Ha a Banda benn rekedne..."

"Tudom. De-"

A kapuknál mintha egy hullám futott volna végig a menekülőkön. A sikolyok még intenzívebbé váltak. Talmanes megpördült; behemót alakok igyekeztek az árnyakban a kapukban.

"Fényre!", mondta Sandip. "Mi az ott?"

"Trallokok", mondta Talmanes miközben Selfart fordította. "Fényre! Megpróbálják elfoglalni a kaput, megállítani a menekülőket." A városból öt kapu vezetett kifelé; ha a trallokok mindet elfoglalják...

Ez már most is mészárlás volt. Ha a trallokok megakadályozzák a kétségbeesett embereket a menekülésben, csak rosszabb lesz a helyzet.

"Csatarendbe!" kiáltotta Talmanes. "Minden ember a városkapukhoz!" és azzal vágtába fogta Selfart.

Memory of Light fordítási státusz: 14/826

Prológus

Prológus

Bayrd a hüvelykje és mutatóujja között levő érmét nyomta. Nagyon megnyugtatónak találta érezni a szétnyomódó fémet.
Elvette a hüvelykjét.A kemény rézben tisztán látszódott az ujjlenyomata, visszatükrözve a bizonytalan fáklyalángot.
Megborzongott, mintha az egész éjszakát egy pincében töltötte volna.
A gyomra felmordult. Ismét.

Az északi szél erőre kapott, amitől a fáklyák szikrákat szórtak. Bayrd hátát egy nagy sziklának vetve ült közel a tábor közepéhez.
Éhes emberek mormogtak miközben a tüzeknél melengették kezeiket; a fejadagok már régen megromlottak. Mások a közelben minden fémet - kardokat, vért-kapcsokat, vérteket - a földre terítettek, mintha száradó ruha lenne. Talán azt remélték hogy amint a nap felkel, az anyag visszaváltozik olyanná amilyen volt.

Bayrd golyóvá gyűrte az érmét az ujjai között. Fény óvjon, gondolta. Fényre... A fűre ejtette kezéből a labdát, majd kinyúlt a sziklákért amivel mostanában dolgozott.

"Tudni akarom mi történt itt, Karam," hangzott Lord Jarid pattogó hangja. Jarid és a tanácsadói egy közeli asztalt álltak körül, amelyre térképeket terítettek.
"Tudni akarom hogyan kerültek ilyen közel és annak az Fényverte árnybarát Aes Sedai kiránynőnek a fejét akarom!" Jarid ökle az asztalt verte. Régebben a szemei nem izzottak ilyen őrült szenvedéllyel. A rárakódó nyomás - az elveszett fejadagok, az éjszakában történő furcsa dolgok- megváltoztatták.

Jarid mögött feküdt a parancsnoki sátor kupaca. Jarid haja -mely hosszúra nőtt a száműzetés alatt- szabadon lógott, arca a fáklyafény foszlányaiban fürödve.
Még mindig halott fűszálak tapadtak köpenyére melyek akkor kerültek oda amikor kimászott a sátor alól. Zavarodott szolgák szedegették a sátor vascövekeit, melyek -mint minden fém a táborban- puhává változtak az érintésre. A sátor tartógyűrűi kinyúltak és szétfolytak mintha puha viaszból lennének. Az éjszakának rossz illata volt. Állott, mint azok a szobák amelyekben évek óta nem jártak. Egy erdei tisztásnak nem kellene ősi porszagot árasztania. Bayrd gyomra újra megkordult. Fényre, de szeretett volna enni valamit. A figyelmét a munkájára fordította, egymásnak ütötte a köveit.

Úgy tartotta a köveket ahogy az öreg Pappil tanította mikor még kisfiú volt. Érezni az egymásnak ütődő köveket segített a hideget és az éhséget elnyomni. Legalább valami még mindig szilárd volt ezen a világon.

Lord Jarid összeráncolt homlokkal pillantott rá. Bayrd egyike volt annak a tíz embernek akikhez ragaszkodott hogy ma este őrizzék.

"Megszerzem Elayne fejét, Karam", mondta Jarid a kapitányai felé fordulva. "Ez a természetellenes éjszaka a boszorkányok műve."

"A fejét?" jött Eri kétkedő hangja oldalról. "És pontosan hogyan fogja valaki neked elhozni a fejét?"

Lord Jarid és a többiek is a fáklyafényben fürdő asztal körül felé fordultak. Eri az eget nézte, a vállán az vörös lándzsa előtt rohamozó vadkan jelét viselte. Ez volt Lord Jarid személyes testőrségének jele, de Eri hangja kevés tiszteletet hordozott. "Mivel fogja elválasztani a fejét a törzsétől, Jarid? A fogával?

Az egész tábor elhallgatott erre a hajmeresztően szemtelen mondatra. Bayrd abbahagyta amit csinált, várakozva. Igen, volt arról szó, hogy mennyire megzavarodott Lord Jarid. De ez?

Jarid növekvő dühétől vörösbödő arccal szinte kiköpte a szavakat. "Hogy merészelt ilyen hangon beszélni velem? Te, a saját testőreim egyike?
Eri folytatta a felhős ég vizslatását.

"Most mondtál le kéthavi zsoldodról", vágta oda Jarid, de hangja megremegett. "Megfosztalak rangodtól, és latrinaszolgálatra osztalak, míg másként nem döntök. És ha még egyszer így beszélsz velem, kivágom a nyelved."

Bayrd megborzongott a hideg szélben. Eri volt a legjobb azok közül aki megmaradt a lázadó seregekből. A többi őr kerülte a többiek tekintetét.

Eri a nemes felé nézett és elmosolyodott. Nem szólt egy szót sem, de nem is kellett. Kivágni a nyelvét? Minden fémdarab a táborban puha volt mint a vaj. Jarid saját tőre az asztalon feküdt kicsavarva, eltorzulva- vékonnyá nyúlt amikor kihúzták hüvelyéből. Jarid kabátja kinyílva lobogott; ezüst gombok voltak rajta.

"Jarid.." mondta Karam. A Sarandokhoz hű kisebb ház urának megnyúlt arca és széles szája volt. "Tényleg úgy gondolod... szerinted ez tényleg Aes Sedai-ok műve? Minden fém a táborban?"

"Hát persze", szólt Jarid nyersen. "Mi más lehetne? Ne mondd hogy elhiszed azokat a gyermekmeséket. Az Utolsó Csata?" Ha!" nézett vissza az asztalra, melyen kiterítve és széleit kövekkel lesúlyozva feküdt Andor kiterített térképe.

Bayrd visszafordult a köveihez. Csatt, csatt, csatt. Pala és gránit. Sok munkába került míg mindkettőből megfelelő darabokat talált, de Pappil megtanította Bayrd-ot hogy minden fajta követ felismerjen. Az öregember elárulva érezte magát amikor Bayrd apja hátat fordított a családi hagyománynak és hentes lett a városban.

Puha, sima pala. Durva, szemcsés gránit. Igen, néhány dolog még mindig állandó. Néhány dolog. Mostanság az ember nem bízhat meg túl sok mindenben. Eddig sziklaszilárd urak lettek puhák mint... nost, mint a fém. Az égben kavargott a sötétség, és bátor emberek-emberek akikre Bayrd eddig felnézett- reszkettek és nyöszörögtek éjjel.

"Aggódom, Jarid", mondta Davies. Az idős Lord Davies volt legközelebb ahhoz hogy Jarid bizalmasának lehessen hívni. "Már napok óta senkit sem láttunk. Sem parasztokat, sem a királynő katonáit. Valami történik. Valami rossz."

"Elvitte az embereit innen", morogta Jarid. "Arra készül hogy lecsapjon ránk."

"Szerintem nem is figyel ránk, Jarid" mondta Karam az égre nézve. A felhők most is odafenn kavarogtak. Mintha hónapok teltek volna el azóta, hogy Bayrd tiszta eget látott volna. "Miért is vesződne velünk? Az embereink éheznek. Az ennivaló továbbra is romlott. A jelek-"

"Megpróbál minket kipréselni", mondta Jarid lángoló szemekkel. "Ez az Aes Sedai-ok műve."

Hirtelen csend zuhant a táborra. A csendet csak Bayrd köveinek pattogása törte meg. Soha nem érezte magát jól mint hentes, de az úr őrségében otthonra lelt. Hogy teheneket vagy embereket kellett felvágnia, meglepően hasonlított egymásra. Az zavarta, hogy milyen könnyedén váltott a kettő között.

Csatt, csatt, csatt.

Eri megfordult. Jarid gyanakodva nézte az őrt, mintha már elő is készítette volna a további büntetéseket.

Nem volt mindig ilyen rossz, gondolta Bayrd. A feleségének akarta a trónt, de melyik uraság nem akarta volna ugyanezt? Nehéz volt a név mögé látni. Bayrd családja a Sarand-okat követte már generációk óta.

Eri kilépett a posztja mellől.

"Mit gondolsz hová mész?" üvöltötte Jarid.

Eri letépte válláról a Sarand-ok házi őrségének jelvényét, félredobta azt és elhagyta a fáklya fénykörét, az északról érkező szél irányába indult.

A legtöbb ember a táborban még nem tért nyugovóra. A tüzek köré gyűltek, hogy meleg és világosság közelében lehessenek. Páran agyagedényeikben próbáltak egy marék füvet, leveleket, vagy bőrcsíkokat főzni, bármit amit meg tudnak enni.

Felálltak hogy nézzék amint Eri távozik.

"Dezertőr," köpött ki Jarid, "Miután annyi mindenen vagyunk túl, most elmegy. Csak mert a dolgok kicsit nehezebbé váltak."

"Az emberek éheznek, Jarid", ismételte Davies.

"Tudok róla. Nagyon szépen köszönöm hogy minden átkozott lélegzeteddel problémákat hozol." Jarid reszkető tenyerével megtörölte homlokát majd a térképre csapott. "Le kell csapnunk egy városra; nem tudunk elfutni előle, már nem hogy tudja hol vagyunk. Fehérhíd. Elfoglaljuk és feltöltjük a készleteinket. Az Aes Sedai-jai fáradtak kellenek hogy legyenek a mai mutatvány után, máskülönben már támadott volna"

Bayrd a sötétségbe sandított. A többiek már álltak, vívóbotokat és bunkósbotokat emelve. Néhányan fegyver nélkül voltak. Ők derékaljakat, összetekert ruhacsomagokat emeltek a vállukra.

Aztán elkezdtek kivonulni a táborból, átkelésük csendes volt mint a szellemeké. Nem hallatszott láncingek, pajzsok csörömpölése. Az összes fémnek annyi volt. Mintha a fém lelke eltűnt volna. "Elayne nem merészelne ellenünk vonulni amíg erőnknél vagyunk." mondta Jarid, mintha már magát is győzködné. "Valami viszály folyik Caemlynben. Az a sok zsoldos akikről beszéltél, Shiv. Zendülések, talán. Elenia Elayne ellen fog dolgozni, természetesen. Fehérhíd. Igen, Fehérhíd tökéletes lesz."

"Elfoglaljuk és megtartjuk, és ezzel a félbevágjuk az országot. Toborozni fogunk, Nyugat-Andoriakat fogunk a zászlónk alá. Elmegyünk egészen...hogy is hívták azt a helyet? Folyóköz. Biztos találunk megfelelő embereket arra."
Jarid beleszagolt a levegőbe. "Úgy hallottam az ottaniak évtizedek óta nem láttak nemeseket. Adjatok négy hónapot, és egy olyan hadseregem lesz amivel számolnia kell. Elég nagy lesz ahhoz hogy ne merészeljen lecsapni ránk a boszorkányaival..."

Bayrd a fáklyafénybe tartozza a követ amin dolgozott. Az volt a titka a jó lándzsahegynek, hogy kívülről kell kezdeni, és befele haladva kell formálni. Krétával berajzolta a megfelelő formát a palára, majd tovább dolgozott a közepe felé. Onnan hogy ezzel megvagyunk ütésről ütögetésre kell váltani, a kisebb darabokat lehántva.
Az egyik oldalt hamarabb befejezte, a második fele is már majdnem kész volt. Majdnem hallotta Pappil suttogását. "Mi a kő vagyunk, Bayrd. Nem számít apád mit mond, mélyen belül, mi a kő vagyunk.

Még több zsoldos hagyta el a tábort. Furcsa, milyen kevesen beszéltek. Jarid végre észrevette. Felállt egyenesen, megmarkolta az egyik fáklyát és a magasba tartotta. „Hova mennek? Vadászni? Hetek óta nem láttunk vadat. Csapdákat állítanak talán?"

Senki sem válaszolt.

„Talán láttak valamit", mormogta Jarid. „Vagy azt hiszik hogy láttak. Nem tűröm a szóbeszédet a szellemekről vagy más ostobaságról; a boszorkányok akarnak minket a jelenéseikkel kikészíteni. Ez… ennek kell lennie."

Zörgés hallatszott a közelből. Karam az összeomlott sátrában turkált. Egy kisebb csomagal a kezében állt fel.

„Karam?" mondta Jarid.

Karam Lord Jaridra pillantott, majd lesütötte tekintetét és nekilátott hogy a derekára kösse erszényét. Egy pillanatra megállt, majd nevetni kezdett és kiürítette azt. Az erszényben levő aranyérmék egy tömbbé olvadtak, mint disznófülek a bödönben. Karam zsebre vágta a tömböt. Az erszénybe nyúlt, és elővett egy gyűrűt. A közepén levő vérvörös ékkő még mindig jó volt. "Valószínűleg nem elég egy almára sem manapság", mormogta.

„Követelem hogy áruldd el mit csinálsz," csikorogta Jarid. „Ez a te műved?" intett a távolodó katonák felé. „Zendülést szítasz, ugye?"

„Ez nem az én művem" mondta Karam lesütött szemekkel. „És nem is igazán a tied. Én… sajnálom."

Karim elsétált a fáklyafénytől. Bayrd meglepődve nézett utána. Lord Karam és Lord Jarid gyermekkoruktól kezdve barátok voltak.

Lord Davies volt a következő, aki Karam után indult. Azért hogy visszatartsa a fiatalabb férfit? Nem, Karam mellé érve lassított léptein. Együtt tűntek a sötétségbe.

„Ezért levadásztatlak!" kiáltott Jarid utánuk éles hangon.Tombolt. „Királyi hitves leszek! Egy ember sem fog menedéket vagy segítséget nyújtani nektek és Házatok népének tíz emberöltőig!"

Bayrd visszanézett a kezében tartott kőre. Már csak egy lépés volt hátra, a simítás. Egy jó lándzsahegynek simának kell lennie. Elővett egy másik gránitdarabot erre a célra, majd nagy odafigyeléssel nekiállt befejezni a művét.

Jobban emlékszem hogyan kell, mint hittem volna, gondolta magában miközben Lord Jarid tovább hencegett.

Volt valami erőteljes a lándzsahegy elkészítésében. Ez az egyszerű cselekedet mintha visszavetette volna a mélabút. Az utóbbi napokban mintha árnyék vetült volna Bayrdra és a tábor többi lakójára. Mintha… mintha nem tudna a fénybe nézni bármennyire is szeretne. Minden reggel úgy ébredt, mintha egy szerette meghalt volna tegnap.

A kétségbeesés összetörheti az embert. De azzal, hogy készített valamit –bármit- visszatámadhatott. Ez egy módja volt annak, hogy legyőzze… Őt, akit senki sem nevezne néven. Akiről tudták hogy Ő áll az egész mögött, nem számít Lord Jarid mit beszél.

Bayrd felállt. Még akart rajta csiszolni, de a lándzsahegy már jól nézett ki. Felemelte a lándzsanyelét, melyről a fém penge egyszerűen leesett amikor az az ördögi dolog történt, és az új lándzsahegyet a helyére illesztette, pont úgy ahogy Pappil tanította évekkel ezelőtt.
A többi őr feléje nézett. „Több olyanra lesz szükségünk", mondta Morear. „Ha megtennéd nekünk."

Bayrd bólintott. „Kifelé megállhatunk a domboldalnál ahol ezeket találtam."

Jarid végre elhallgatott, szemei tágra nyíltak a fáklyafényben. „Nem. Te az én őröm vagy. Nem szegülsz ellen nekem!"

Jarid gyilkolásra készen vetette magát Bayrdra, de Morear és Rosse hátulról lefogta a nemest. Rosse mintha is megijedt volna magától és zendülés-gyanús tettétől. De ez nem akadályozta meg hogy tovább fogja volt urát.

Bayrd kihalászott pár dolgot a derékalja mellől. Eztán bólintott a többiek felé, és csatlakozott a többiekhez, és ők csatlakoztak hozzá – nyolc ember Lord Jarid személyes testőrségéből, amint a szitkozódó nemest vonszolják keresztül a tábor maradványain. Parázsló tüzek és összeomlott sátrak mellett haladtak el, elhagyva azok által akik egyre nagyobb számban tűntek el a sötétségben, észak felé. A szél felé.

A tábor szélénél Bayrd kiválasztott egy szép erős fát. Intett a többieknek és azok a fához kötözték Lord Jarid-ot. A nemes mindaddig átkozódott amíg Morear be nem tömte a száját egy zsebkendővel.

Bayrd közelebb lépett. Egy vizestömlőt nyomott Jarid könyökhajlatába. „Ne fickándozzon túl sokat vagy le fogja ejteni, Uram. Ki kell tudnia nyomni a pecket- nem tűnik túl szorosnak, és akkor tud majd inni. Tessék, kihúzom a dugót."

Jarid villámló szemekkel nézett Bayrdra.

„Ez nem ön miatt van, Uram," mondta Bayrd. „Ön mindig jól bánt a családommal. De már nem követhetjük, és tehetjük nehezebbé életünk. Van valami amit meg kell tennünk, és Ön nem engedi ezt nekünk. Talán valakinek szólnia kellett volna. Nos, már mindegy. Néha, ha túl sokáig van kiakasztva a csülök, az egész combot ki kell dobni.

Bólintott a többieknek, akik elrohantak a derékaljaikért. Megmutatta Rosse-nak merre talál lándzsahegynek megfelelő köveket.

Bayrd visszafordult az erőlködő Lord Jarid felé. „Ez nem boszorkányok műve. Nem Elayne-é… Azt hiszem, Királynőmnek kellene hívnom. Vicces, hogy egy ilyen fiatal teremtésre királynőként gondolok. Szívesebben lovagoltatnám a térdemen egy fogadóban mintsem fejet hajtsak előtte, de Andornak vezetőre van szüksége, aki minket az Utolsó csatába vezethet, és az nem a maga felesége. Sajnálom."

Jarid a kötelékeinek feszült, mintha dühöt vérezne, de máris könnyezni kezdett. Furcsa dolog ilyet látni.

„Amint találkozunk másokkal –ha találkozunk- merre van," ígérte Bayrd, „és hogy van magánál némi ékszer. Valószínűleg eljönnek önért. Talán." Egy pillanatra hezitált. „Nem kellett volna a dolgok útjába állnia. Úgy tűnt mindenki tudja mi is jön, csak Ön nem. A Sárkány Újjászületett, régi kötelékek szakadnak el, régi eskük vesztik erejüket… És előbb engedem hogy felakasszanak mintsem hagynám, hogy Andor nélkülem meneteljen az Utolsó Csatába."

Bayrd besétált az éjszakába, új lándzsáját a vállára vetve. Van egy esküm, mely régebbi a családodnak tettnél, egyébként. Egy eskü, melyet még a Sárkány maga sem tehet semmissé. Ez az eskü a földhöz. Andor földje a vérében, vére Andor földjében.

Bayrd összeszedte a többieket és elindultak északra. Mögöttük, az éjszakában, régi uruk egyedül, vinnyogni kezdett amint a szellemek megjelentek a tábor körül és a táborban.

Dísz klémer: Hibák lehetnek. Gond, problema -> kommentelj.

Ízelítő

És az Árnyék vetült a földekre, és a világ kőről kőre széthasadt.Az óceánok háborogtak, és hegyeket nyeltek el, a nemzetek szétszórattak a világ nyolc sarkába. A hold vérvörössé vált, a nap hamuszínné.Az tengerek felforrtak, az élők irigyelték a halottakat. Minden széttöredezett, minden elveszett, csak az emlékek nem, és minden emlék felett azé aki az Árnyékot és a Világtörést hozta.
Őt elnevezték Sárkánynak.
Aleth nin Taerin alt a Camora, a Világtörés

Szerző ismeretlen, Negyedik Kor

Mire fel?

Mivel jelenleg nincs elérhető fordítás az utolsó WoT könyvről, ezért úgy döntöttem hogy belekezdek én. Hasonló motivációkkal kezdek bele mint anno egy sorozat kapcsán (idegesít, hogy megjelenés után ennyivel sem elérhető valami magyar nyelven), bár azóta meglehetősen sokat fejlődött az angoltudásom.
Máskülönen nem is mernék belevágni.
A meglevő pdf 826 oldalas, ez azért elég kemény dió lenne bárkinek.
Egy pár dolgot el kell mondanom előre:
- Nem tudom, milyen gyakorisággal fog menni a posztolás. Vizsgaidőszak/meló nem a legjobb az effajta vállalásokra nézve.
- Nem tudom, egyszerre mennyit fogok tudni publikálni
- Nem tudom, megleszek-e vele mielőtt a hivatalos fordítás kijön
- Nem törekszem műfordítói minőségre. Nem vagyok képzett, de lelkességgel igyekszem pótolni :)
- Ha valami nem stimmel szerinted, nyugodtan kommentelj az általad jobbnak tartott szöveggel. Figyelembe lészen véve.