Prológus

Prológus

Bayrd a hüvelykje és mutatóujja között levő érmét nyomta. Nagyon megnyugtatónak találta érezni a szétnyomódó fémet.
Elvette a hüvelykjét.A kemény rézben tisztán látszódott az ujjlenyomata, visszatükrözve a bizonytalan fáklyalángot.
Megborzongott, mintha az egész éjszakát egy pincében töltötte volna.
A gyomra felmordult. Ismét.

Az északi szél erőre kapott, amitől a fáklyák szikrákat szórtak. Bayrd hátát egy nagy sziklának vetve ült közel a tábor közepéhez.
Éhes emberek mormogtak miközben a tüzeknél melengették kezeiket; a fejadagok már régen megromlottak. Mások a közelben minden fémet - kardokat, vért-kapcsokat, vérteket - a földre terítettek, mintha száradó ruha lenne. Talán azt remélték hogy amint a nap felkel, az anyag visszaváltozik olyanná amilyen volt.

Bayrd golyóvá gyűrte az érmét az ujjai között. Fény óvjon, gondolta. Fényre... A fűre ejtette kezéből a labdát, majd kinyúlt a sziklákért amivel mostanában dolgozott.

"Tudni akarom mi történt itt, Karam," hangzott Lord Jarid pattogó hangja. Jarid és a tanácsadói egy közeli asztalt álltak körül, amelyre térképeket terítettek.
"Tudni akarom hogyan kerültek ilyen közel és annak az Fényverte árnybarát Aes Sedai kiránynőnek a fejét akarom!" Jarid ökle az asztalt verte. Régebben a szemei nem izzottak ilyen őrült szenvedéllyel. A rárakódó nyomás - az elveszett fejadagok, az éjszakában történő furcsa dolgok- megváltoztatták.

Jarid mögött feküdt a parancsnoki sátor kupaca. Jarid haja -mely hosszúra nőtt a száműzetés alatt- szabadon lógott, arca a fáklyafény foszlányaiban fürödve.
Még mindig halott fűszálak tapadtak köpenyére melyek akkor kerültek oda amikor kimászott a sátor alól. Zavarodott szolgák szedegették a sátor vascövekeit, melyek -mint minden fém a táborban- puhává változtak az érintésre. A sátor tartógyűrűi kinyúltak és szétfolytak mintha puha viaszból lennének. Az éjszakának rossz illata volt. Állott, mint azok a szobák amelyekben évek óta nem jártak. Egy erdei tisztásnak nem kellene ősi porszagot árasztania. Bayrd gyomra újra megkordult. Fényre, de szeretett volna enni valamit. A figyelmét a munkájára fordította, egymásnak ütötte a köveit.

Úgy tartotta a köveket ahogy az öreg Pappil tanította mikor még kisfiú volt. Érezni az egymásnak ütődő köveket segített a hideget és az éhséget elnyomni. Legalább valami még mindig szilárd volt ezen a világon.

Lord Jarid összeráncolt homlokkal pillantott rá. Bayrd egyike volt annak a tíz embernek akikhez ragaszkodott hogy ma este őrizzék.

"Megszerzem Elayne fejét, Karam", mondta Jarid a kapitányai felé fordulva. "Ez a természetellenes éjszaka a boszorkányok műve."

"A fejét?" jött Eri kétkedő hangja oldalról. "És pontosan hogyan fogja valaki neked elhozni a fejét?"

Lord Jarid és a többiek is a fáklyafényben fürdő asztal körül felé fordultak. Eri az eget nézte, a vállán az vörös lándzsa előtt rohamozó vadkan jelét viselte. Ez volt Lord Jarid személyes testőrségének jele, de Eri hangja kevés tiszteletet hordozott. "Mivel fogja elválasztani a fejét a törzsétől, Jarid? A fogával?

Az egész tábor elhallgatott erre a hajmeresztően szemtelen mondatra. Bayrd abbahagyta amit csinált, várakozva. Igen, volt arról szó, hogy mennyire megzavarodott Lord Jarid. De ez?

Jarid növekvő dühétől vörösbödő arccal szinte kiköpte a szavakat. "Hogy merészelt ilyen hangon beszélni velem? Te, a saját testőreim egyike?
Eri folytatta a felhős ég vizslatását.

"Most mondtál le kéthavi zsoldodról", vágta oda Jarid, de hangja megremegett. "Megfosztalak rangodtól, és latrinaszolgálatra osztalak, míg másként nem döntök. És ha még egyszer így beszélsz velem, kivágom a nyelved."

Bayrd megborzongott a hideg szélben. Eri volt a legjobb azok közül aki megmaradt a lázadó seregekből. A többi őr kerülte a többiek tekintetét.

Eri a nemes felé nézett és elmosolyodott. Nem szólt egy szót sem, de nem is kellett. Kivágni a nyelvét? Minden fémdarab a táborban puha volt mint a vaj. Jarid saját tőre az asztalon feküdt kicsavarva, eltorzulva- vékonnyá nyúlt amikor kihúzták hüvelyéből. Jarid kabátja kinyílva lobogott; ezüst gombok voltak rajta.

"Jarid.." mondta Karam. A Sarandokhoz hű kisebb ház urának megnyúlt arca és széles szája volt. "Tényleg úgy gondolod... szerinted ez tényleg Aes Sedai-ok műve? Minden fém a táborban?"

"Hát persze", szólt Jarid nyersen. "Mi más lehetne? Ne mondd hogy elhiszed azokat a gyermekmeséket. Az Utolsó Csata?" Ha!" nézett vissza az asztalra, melyen kiterítve és széleit kövekkel lesúlyozva feküdt Andor kiterített térképe.

Bayrd visszafordult a köveihez. Csatt, csatt, csatt. Pala és gránit. Sok munkába került míg mindkettőből megfelelő darabokat talált, de Pappil megtanította Bayrd-ot hogy minden fajta követ felismerjen. Az öregember elárulva érezte magát amikor Bayrd apja hátat fordított a családi hagyománynak és hentes lett a városban.

Puha, sima pala. Durva, szemcsés gránit. Igen, néhány dolog még mindig állandó. Néhány dolog. Mostanság az ember nem bízhat meg túl sok mindenben. Eddig sziklaszilárd urak lettek puhák mint... nost, mint a fém. Az égben kavargott a sötétség, és bátor emberek-emberek akikre Bayrd eddig felnézett- reszkettek és nyöszörögtek éjjel.

"Aggódom, Jarid", mondta Davies. Az idős Lord Davies volt legközelebb ahhoz hogy Jarid bizalmasának lehessen hívni. "Már napok óta senkit sem láttunk. Sem parasztokat, sem a királynő katonáit. Valami történik. Valami rossz."

"Elvitte az embereit innen", morogta Jarid. "Arra készül hogy lecsapjon ránk."

"Szerintem nem is figyel ránk, Jarid" mondta Karam az égre nézve. A felhők most is odafenn kavarogtak. Mintha hónapok teltek volna el azóta, hogy Bayrd tiszta eget látott volna. "Miért is vesződne velünk? Az embereink éheznek. Az ennivaló továbbra is romlott. A jelek-"

"Megpróbál minket kipréselni", mondta Jarid lángoló szemekkel. "Ez az Aes Sedai-ok műve."

Hirtelen csend zuhant a táborra. A csendet csak Bayrd köveinek pattogása törte meg. Soha nem érezte magát jól mint hentes, de az úr őrségében otthonra lelt. Hogy teheneket vagy embereket kellett felvágnia, meglepően hasonlított egymásra. Az zavarta, hogy milyen könnyedén váltott a kettő között.

Csatt, csatt, csatt.

Eri megfordult. Jarid gyanakodva nézte az őrt, mintha már elő is készítette volna a további büntetéseket.

Nem volt mindig ilyen rossz, gondolta Bayrd. A feleségének akarta a trónt, de melyik uraság nem akarta volna ugyanezt? Nehéz volt a név mögé látni. Bayrd családja a Sarand-okat követte már generációk óta.

Eri kilépett a posztja mellől.

"Mit gondolsz hová mész?" üvöltötte Jarid.

Eri letépte válláról a Sarand-ok házi őrségének jelvényét, félredobta azt és elhagyta a fáklya fénykörét, az északról érkező szél irányába indult.

A legtöbb ember a táborban még nem tért nyugovóra. A tüzek köré gyűltek, hogy meleg és világosság közelében lehessenek. Páran agyagedényeikben próbáltak egy marék füvet, leveleket, vagy bőrcsíkokat főzni, bármit amit meg tudnak enni.

Felálltak hogy nézzék amint Eri távozik.

"Dezertőr," köpött ki Jarid, "Miután annyi mindenen vagyunk túl, most elmegy. Csak mert a dolgok kicsit nehezebbé váltak."

"Az emberek éheznek, Jarid", ismételte Davies.

"Tudok róla. Nagyon szépen köszönöm hogy minden átkozott lélegzeteddel problémákat hozol." Jarid reszkető tenyerével megtörölte homlokát majd a térképre csapott. "Le kell csapnunk egy városra; nem tudunk elfutni előle, már nem hogy tudja hol vagyunk. Fehérhíd. Elfoglaljuk és feltöltjük a készleteinket. Az Aes Sedai-jai fáradtak kellenek hogy legyenek a mai mutatvány után, máskülönben már támadott volna"

Bayrd a sötétségbe sandított. A többiek már álltak, vívóbotokat és bunkósbotokat emelve. Néhányan fegyver nélkül voltak. Ők derékaljakat, összetekert ruhacsomagokat emeltek a vállukra.

Aztán elkezdtek kivonulni a táborból, átkelésük csendes volt mint a szellemeké. Nem hallatszott láncingek, pajzsok csörömpölése. Az összes fémnek annyi volt. Mintha a fém lelke eltűnt volna. "Elayne nem merészelne ellenünk vonulni amíg erőnknél vagyunk." mondta Jarid, mintha már magát is győzködné. "Valami viszály folyik Caemlynben. Az a sok zsoldos akikről beszéltél, Shiv. Zendülések, talán. Elenia Elayne ellen fog dolgozni, természetesen. Fehérhíd. Igen, Fehérhíd tökéletes lesz."

"Elfoglaljuk és megtartjuk, és ezzel a félbevágjuk az országot. Toborozni fogunk, Nyugat-Andoriakat fogunk a zászlónk alá. Elmegyünk egészen...hogy is hívták azt a helyet? Folyóköz. Biztos találunk megfelelő embereket arra."
Jarid beleszagolt a levegőbe. "Úgy hallottam az ottaniak évtizedek óta nem láttak nemeseket. Adjatok négy hónapot, és egy olyan hadseregem lesz amivel számolnia kell. Elég nagy lesz ahhoz hogy ne merészeljen lecsapni ránk a boszorkányaival..."

Bayrd a fáklyafénybe tartozza a követ amin dolgozott. Az volt a titka a jó lándzsahegynek, hogy kívülről kell kezdeni, és befele haladva kell formálni. Krétával berajzolta a megfelelő formát a palára, majd tovább dolgozott a közepe felé. Onnan hogy ezzel megvagyunk ütésről ütögetésre kell váltani, a kisebb darabokat lehántva.
Az egyik oldalt hamarabb befejezte, a második fele is már majdnem kész volt. Majdnem hallotta Pappil suttogását. "Mi a kő vagyunk, Bayrd. Nem számít apád mit mond, mélyen belül, mi a kő vagyunk.

Még több zsoldos hagyta el a tábort. Furcsa, milyen kevesen beszéltek. Jarid végre észrevette. Felállt egyenesen, megmarkolta az egyik fáklyát és a magasba tartotta. „Hova mennek? Vadászni? Hetek óta nem láttunk vadat. Csapdákat állítanak talán?"

Senki sem válaszolt.

„Talán láttak valamit", mormogta Jarid. „Vagy azt hiszik hogy láttak. Nem tűröm a szóbeszédet a szellemekről vagy más ostobaságról; a boszorkányok akarnak minket a jelenéseikkel kikészíteni. Ez… ennek kell lennie."

Zörgés hallatszott a közelből. Karam az összeomlott sátrában turkált. Egy kisebb csomagal a kezében állt fel.

„Karam?" mondta Jarid.

Karam Lord Jaridra pillantott, majd lesütötte tekintetét és nekilátott hogy a derekára kösse erszényét. Egy pillanatra megállt, majd nevetni kezdett és kiürítette azt. Az erszényben levő aranyérmék egy tömbbé olvadtak, mint disznófülek a bödönben. Karam zsebre vágta a tömböt. Az erszénybe nyúlt, és elővett egy gyűrűt. A közepén levő vérvörös ékkő még mindig jó volt. "Valószínűleg nem elég egy almára sem manapság", mormogta.

„Követelem hogy áruldd el mit csinálsz," csikorogta Jarid. „Ez a te műved?" intett a távolodó katonák felé. „Zendülést szítasz, ugye?"

„Ez nem az én művem" mondta Karam lesütött szemekkel. „És nem is igazán a tied. Én… sajnálom."

Karim elsétált a fáklyafénytől. Bayrd meglepődve nézett utána. Lord Karam és Lord Jarid gyermekkoruktól kezdve barátok voltak.

Lord Davies volt a következő, aki Karam után indult. Azért hogy visszatartsa a fiatalabb férfit? Nem, Karam mellé érve lassított léptein. Együtt tűntek a sötétségbe.

„Ezért levadásztatlak!" kiáltott Jarid utánuk éles hangon.Tombolt. „Királyi hitves leszek! Egy ember sem fog menedéket vagy segítséget nyújtani nektek és Házatok népének tíz emberöltőig!"

Bayrd visszanézett a kezében tartott kőre. Már csak egy lépés volt hátra, a simítás. Egy jó lándzsahegynek simának kell lennie. Elővett egy másik gránitdarabot erre a célra, majd nagy odafigyeléssel nekiállt befejezni a művét.

Jobban emlékszem hogyan kell, mint hittem volna, gondolta magában miközben Lord Jarid tovább hencegett.

Volt valami erőteljes a lándzsahegy elkészítésében. Ez az egyszerű cselekedet mintha visszavetette volna a mélabút. Az utóbbi napokban mintha árnyék vetült volna Bayrdra és a tábor többi lakójára. Mintha… mintha nem tudna a fénybe nézni bármennyire is szeretne. Minden reggel úgy ébredt, mintha egy szerette meghalt volna tegnap.

A kétségbeesés összetörheti az embert. De azzal, hogy készített valamit –bármit- visszatámadhatott. Ez egy módja volt annak, hogy legyőzze… Őt, akit senki sem nevezne néven. Akiről tudták hogy Ő áll az egész mögött, nem számít Lord Jarid mit beszél.

Bayrd felállt. Még akart rajta csiszolni, de a lándzsahegy már jól nézett ki. Felemelte a lándzsanyelét, melyről a fém penge egyszerűen leesett amikor az az ördögi dolog történt, és az új lándzsahegyet a helyére illesztette, pont úgy ahogy Pappil tanította évekkel ezelőtt.
A többi őr feléje nézett. „Több olyanra lesz szükségünk", mondta Morear. „Ha megtennéd nekünk."

Bayrd bólintott. „Kifelé megállhatunk a domboldalnál ahol ezeket találtam."

Jarid végre elhallgatott, szemei tágra nyíltak a fáklyafényben. „Nem. Te az én őröm vagy. Nem szegülsz ellen nekem!"

Jarid gyilkolásra készen vetette magát Bayrdra, de Morear és Rosse hátulról lefogta a nemest. Rosse mintha is megijedt volna magától és zendülés-gyanús tettétől. De ez nem akadályozta meg hogy tovább fogja volt urát.

Bayrd kihalászott pár dolgot a derékalja mellől. Eztán bólintott a többiek felé, és csatlakozott a többiekhez, és ők csatlakoztak hozzá – nyolc ember Lord Jarid személyes testőrségéből, amint a szitkozódó nemest vonszolják keresztül a tábor maradványain. Parázsló tüzek és összeomlott sátrak mellett haladtak el, elhagyva azok által akik egyre nagyobb számban tűntek el a sötétségben, észak felé. A szél felé.

A tábor szélénél Bayrd kiválasztott egy szép erős fát. Intett a többieknek és azok a fához kötözték Lord Jarid-ot. A nemes mindaddig átkozódott amíg Morear be nem tömte a száját egy zsebkendővel.

Bayrd közelebb lépett. Egy vizestömlőt nyomott Jarid könyökhajlatába. „Ne fickándozzon túl sokat vagy le fogja ejteni, Uram. Ki kell tudnia nyomni a pecket- nem tűnik túl szorosnak, és akkor tud majd inni. Tessék, kihúzom a dugót."

Jarid villámló szemekkel nézett Bayrdra.

„Ez nem ön miatt van, Uram," mondta Bayrd. „Ön mindig jól bánt a családommal. De már nem követhetjük, és tehetjük nehezebbé életünk. Van valami amit meg kell tennünk, és Ön nem engedi ezt nekünk. Talán valakinek szólnia kellett volna. Nos, már mindegy. Néha, ha túl sokáig van kiakasztva a csülök, az egész combot ki kell dobni.

Bólintott a többieknek, akik elrohantak a derékaljaikért. Megmutatta Rosse-nak merre talál lándzsahegynek megfelelő köveket.

Bayrd visszafordult az erőlködő Lord Jarid felé. „Ez nem boszorkányok műve. Nem Elayne-é… Azt hiszem, Királynőmnek kellene hívnom. Vicces, hogy egy ilyen fiatal teremtésre királynőként gondolok. Szívesebben lovagoltatnám a térdemen egy fogadóban mintsem fejet hajtsak előtte, de Andornak vezetőre van szüksége, aki minket az Utolsó csatába vezethet, és az nem a maga felesége. Sajnálom."

Jarid a kötelékeinek feszült, mintha dühöt vérezne, de máris könnyezni kezdett. Furcsa dolog ilyet látni.

„Amint találkozunk másokkal –ha találkozunk- merre van," ígérte Bayrd, „és hogy van magánál némi ékszer. Valószínűleg eljönnek önért. Talán." Egy pillanatra hezitált. „Nem kellett volna a dolgok útjába állnia. Úgy tűnt mindenki tudja mi is jön, csak Ön nem. A Sárkány Újjászületett, régi kötelékek szakadnak el, régi eskük vesztik erejüket… És előbb engedem hogy felakasszanak mintsem hagynám, hogy Andor nélkülem meneteljen az Utolsó Csatába."

Bayrd besétált az éjszakába, új lándzsáját a vállára vetve. Van egy esküm, mely régebbi a családodnak tettnél, egyébként. Egy eskü, melyet még a Sárkány maga sem tehet semmissé. Ez az eskü a földhöz. Andor földje a vérében, vére Andor földjében.

Bayrd összeszedte a többieket és elindultak északra. Mögöttük, az éjszakában, régi uruk egyedül, vinnyogni kezdett amint a szellemek megjelentek a tábor körül és a táborban.

Dísz klémer: Hibák lehetnek. Gond, problema -> kommentelj.